KÖZÖNY

Zuhogott az eső. Éva az országúton kerekezett hazafelé. Sietett. Egész nap nem esett. Vége a munkaidőnek, otthon várja a házi-munka, a család. Még főzni is kell. Sietett és elesett.

.

Fel akart állni. Először nem sikerült. Fájdalom nyílalt a bokája feletti részbe. Segítségért kiabált. Mellette személygépkocsik és teher-autók robogtak el. Lefröcskölték. Nem állt meg egy sem.

.

Tulajdonképpen szerencséje volt. Az árok felé dőlt el a bicikli. Így mellette robogtak el az autók. Még világos volt. A gépkocsik vezetői látták a kerékpárt és a térdelő nőt.

.

Éva felállt, de majdnem összerogyott. Borzalmasan lüktetett a lába. A kerékpárhoz vonszolta magát. Felemelte, de nem tudott ráülni. Féllábon ugrált, úgy tolta a kétkerekűt.

. 

Néha majdnem elesett, ezért a fájós lábára is rá kellett lépnie. Sírt. Zokogott, könnyei az esővel keveredve folytak végig az arcán.

 .

Egy-egy autónak megpróbált integetni. Ilyenkor megbillent, s a fájós lábára is rálépett. Új és új fájdalom nyílalt a lábába.

A zuhogó esőben végre hazaért. A kapuban összecsuklott.

.

Mentőt hívtak. A lába törött volt. A felső törött csont majdnem a bokájáig csúszott, inat, izmot, húst szakítva.

Nyújtva gipszelték a lábát, nyújtva gyógyították.

Már félév telt el. Fáj, lüktet a lába. Beteg, nehezen jár. De gyógyul.

A mellette elhaladókra sem akkor, sem most nem gondol haraggal. A közöny benne nem váltott ki keserűséget.

.

Örökös mosolyát csak a fájdalom torzítja.

Hévíz, 1994. augusztus