Családomról,s
magamról
1945-1956.
1946.augusztusában Budapesten
születtem, a
VIII. kerületben. A Keleti melletti Csikágóban. A
Verseny utca egyik négyemeletes
házában, egy földszinti, udvari
lakásban laktunk. Szoba, konyha,
spejz. A mellékhelyiség kinn
az udvar
sarkában volt. A villany nappal is égett a
lakásban. Kellett. Négyen laktunk
ott. Anyám, Apám és a két évvel
idõsebb bátyám.
Anyám árvalány
volt. Leányfalun született
leányanyától. Négy éves volt,
amikor anyja meghalt tüdõbajban. Anyja
cselédlány
volt. Neve
szerint tót. Apja sváb,vagy német.Tûzoltó
és suszter. Kis
háza az egyik pesti temetõ mellet volt. Úgy
emlékszem, hogy kedvelt minket. Sokszor jártunk ott.
Többi gyereke távol volt.
Ki Németországba, ki vidékre szakadt. A
kapcsolatot a többiekkel nem tartottuk.
Sohasem vette anyámat nevére. Elvárta, hogy
menjünk, hogy lá-látogassuk.
1954-ben
halt meg. Akkor már Zuglóban
laktunk.
Egy szombaton akartunk kimenni, de akkor a szombat munkanap volt.
Anyám a
Rákóczy úti Divat -csarnokban
dolgozott Este 6 óra
körül zártak, hétóra lehetett,
mire hazaért. Így aznap már nem mentünk ki a
nagypapához.
Éjjel
két óra húsz
perckor csörrenésre ébredtünk. Az éjjeli
szekrényrõl leesett az ébresztõóra,
az
üvege is összetört. Leesett az éjjelilámpa
és egy festett, körülbelül 20 centis
Szûz-Mária
porcelán szobor. Felébredtünk.
Szüleink a másik szobából
rohantak át a zörgésre. A szobor a talpára
esett, s azéjjeli lámpa sem tört
össze. Visszafeküdtünk.Vasárnap
délelõtt
mentük ki. Nagyapám akkor már nem élt.
Elõzõ nap délután nagyon várt
minket. Akkori
élettársától, vagy
feleségétõl
folyton rólunk kérdezett. Végrendelkezni akart ? Mondtam,
anyám 4 éves korában árván maradt.
Leányfalun és Szentenderén rokonoknál
nevelkedett, cselédkedett. Gyerekkorában
vegyesboltba került, s l6 évesen már a
Tabánban dolgozott.A Döbrentei
téren,vagy Döbrenteiéknél ? Ott
ismerkedett meg apámmal, aki a
Tabánban
született.Négyen voltak testvérek. Négy
fiú. Anyjuk gyerekkorában cseléd volt,
s a századforduló táján még
Hollandiába is eljutott. A négy gyerek
mellett már nem vállalt kötött munkát.
Mosást, meg esetenként takarítást
vállalt. Meg állandóan olvasott.
Újságot,
könyvet, mindent, amihez hozzájutott. Nyolcvan éves
is elmúlt, amikor naponta
felolvasta nagyapámnak az újságot. Így
nagyapám már olvasni is elfelejtett az
utolsó éveiben. Nagyapám a Nemzeti Bankban dolgo-zott.
Hivatalszolga volt. Fuss ide, fuss oda.
Stanecli cukorért, tízóraiért. A
banktól kapott ka-
bátot évente másik gyerek kapta. Az
ajándék
szénrajzokat meg sajnos körbevágta, mert kisebb
kereteket kapott hozzá, így a
szegedi árvízrõl készült képek
szerzõje mai napig ismeretlen elõttünk.
A Rákóczy
haldoklásáról készültkép
eredetisége állandó családi
vita tárgya volt, így valamelyik
idõsebb testvér jussolta. Nagyapám
hivatalszolga volt. 4 gyereket nevelt
fel. Az elsõ világháborúban
huszárként szolgált. A huszárok
évkönyvében is
szerepel. Emberségéért kitüntetést is
kapott. Ma napig is õrzöm. Ez maradt meg
tõle. A legidõsebb fiú,
Ferenc
bankhivatalnok lett. Szakmát is adtak nagyapámék a
kezébe. A férfi szabó mesterséget
is kitaníttatták vele. Szabadidejében
Tabánról festett képeket.Vízzel,
temperával. A második fiú,
Józsi az órás
szakmát tanulta ki. Õk ketten a második
világháború végén a nyugatiak
fogságába estek. A fogságban
összekerültek. Feri
pokrócokból kabátokat szabott, varrt, Józsi
az órákat reparálta. Sohasem
panaszkodtak a fogságra.
Apám
a harmadik fiú a Fehérsas téri iskolába
járt.Raccsolt.
Az iskola igazgatója naponta körbejárt és a
beszédhibás gyerekekkel egyenként
foglalkozott.
A
nyelv és a
szájmozgatást ugyanazzal a ceruzával gyakoroltatta. Apám hibátlanul beszél.
Én ma is raccsolok.
Azután apám vasmunkás lett. A BESZKÁRT-nál
tanulta ki az
esztergályos mesterséget, majd a maróst, majd a
többi gépmunkát. A vállalat
neve változott, de apám 47 éves munkaviszony után
ugyanattól a cégtõl
vett búcsút. BESZKÁRT, FAÜ, BKV. Csak a
nevek, a vezetõk száma ésa vezetõi
szintek száma változott az évek során.
Esztergályoskéntkezdett, s
mérnökként, csoportvezetõként mentnyug-
díjba. Kormánykitüntetést nem kapott, mert
csak
dolgozott. Élmunkás, kiváló dolgozó,
törzsgárdatag
volt.
S a pártba
sem lépett 1956 után vissza, igaz, hogy akkor a
munkástanácsba is be akarták
választani. Apám is kijutott a frontra. Kétszer
hívták be. Másodszor a Don-kanyarig
jutott. De ez egy másik történet. Apám
már
megírta, s remélem csatolhatom ehhez az
íráshoz.A negyedik fiú, a legkisebb,
tanult ember lett.Imre tanítóképzõt
végzett. A frontra, a háborúba így
zászlós-ként,
vagy ahogy mondták karpasszományosként
került, s orosz fogságba is került.
Ólombánya, szénbánya kezdte ki
azegészségét. Legfiatalabbként
legidõsebbnek
nézett ki. Õ sem panaszkodott. Vagy talán
megtiltották?
Hazajött,dolgozott, tanár lett. Most nyugdíjas, de
nem szívesen emlékszik arra
az idõszakra. Vagy az arcán, szemén
idõnként
megjelenõ remegés a múltat idézné?
Szabadidejében olajfestményeket készít.
Családról, képzelt,
vagy fényképezett
tájakról. Virág és
gyümölcs csendéletekrõl.
Nagyszüleim
a
tabáni Apród utcai házból 1943-ban
kiköltöztek
Érdre. Károlyi kimérette birtokát, s
így nagyapám, a négy gyerek és a
háztartásbeli feleség mellett, vagy annak
ellenére ház és telektulajdonos lett.
Szoba-konyha,
éléskamra, pince. Kisház. Kétszáz
négyszögõl.
Villany helyett petróleumlámpa szolgált
életükben. A víz a saját kútból
kicsit
meszes volt. A szappan sohasem habzott. Náluk lenni
élmény volt. Nagyanyám sört
fõzött malátából. Izét
máig a
számban érzem, de sajnos azt az ízt már nem
lelem.A szörpök, a falevelekbõl fõzött
teák, a
nyulak és a pár tyúk, a famászás
és a fáról való
gyümölcsevés nekünk pesti srácoknak
fenséges élményt jelentett.
Sûrûn
kijártunk.
Nagytétényig kék busszal, mert
az ingyen
volt. Onnan vonattal, vagy gyalog Érdligeten keresztül, a
vasúti töltés
mellett. Gyalog, mert akkor megspóroltuk azt az
Fázott.
Apám
télikabátot vitt be takarónak.Megszülettem,
de anyám súlyos beteg lett.
Felfázott, s hónapokig
feküdt
magatehetetlenül. Apám kénytelen volt
ellátni, annak ellenére, hogy elõ-szõr
meg sem akart nézni. Leánygyermeket várt,mert fia
már volt. Vasmunkához szokott
kezé-vel félt megfogni, fürdetni, pelenkázni.
Apám lányt isszeretett volna,. de
miattam, s a betegség miatt
anyámnak nem
lehetett több gyereke. Sok dologra nem emlékezhetem, de
szüleim emle-getik,hogy másféléves
koromban vérhasban megbetegedtem.
Apám bevittkórházba,
de kiad-tak azzal,
hogy nekem már mindegy.A Murányi utcában volt egy
idõs zsidó orvos. Õ nem tartott
reménytelen esetnek, így hát
meggyógyultam.Anyámék kecsketejjel
erõsítettek,
amit Szentendrérõl hoztak. Mondják, hogy abban az
idõben
a zsírt is dugdosni kellett
elõlem.
Megéreztem és csak
úgy magában, két kézzel tömtem
magamba. Bátyám pedig a hagymákra volt
veszélyes. Imádta.
A
házban, s a
Keletinél éltük a pest srácok
életét.
Belógtunk
a pályaudvar peronjára. Akkor még volt peronjegy. Felugráltunk a
vonatokra. Rohantunk
a targoncák után és fürtökben
lógtunk rajtuk, amíg el nem
zavartak. S azután
újra vissza. A Verseny utcában abban az idõben
csöndes postás kocsik közlekedtek.
Mint a Kacsák, úgy jártak, lelógott a
fenekük. Nagy ládában sok akkumulátor
volt az elektromos csomagszállító autók
alján. Mostanában, amikor a Deltában
nagy lelkendezve adnak hírt elektromos autókról,
mindig eszembejutnak azok
a póstáskocsik. A Capitol
mozi volt a 70-es
Posta mellett. Ahol most a buszvégállomás van.
Elsõ
filmélményem oda fûzõdik." A
megfagyott
gyermek "címû
filmet láttam ott. Több, mint
40 év után ismételték csak meg a filmet. A
Százház utca elsõ, vagy második
házán lévõ, úgy emlékszem
piros
színû lámpát is emlékezetembe tudom
idézni.
Azután, hogy a házat
bezárták, a mennyezet
alá függesztett szobáival, még sokáig
kint volt a lámpa. Sokára szerelték le. A
Verseny utcában a szaloncukrot a szomszédokkal
közösen fõztük, daraboltuk,
vágtuk a papírt és csomagoltuk.
Kályhaezüsttel diót festettünk. Öt
éves voltam,
amikor Zuglóba költöztünk. Apámék
egyik esküvõi tanúját, aki a textiles
szakszervezetimozgalomban tevékenykedett, kiemelték. A
lakásügybe került. Úgy
hiszem az Õ segítségével kaptunk meg egy
akkor még három és félszobás, nagy
tanácsi bérlakást. Az
egyik szoba ötször kilenc méteres
volt.Sajnos, Apámék felajánlották a
lakás harmadát levá lasztásra. Maradt
egy két és
félszobás, s utólag a bánat.
A
zuglói lakásunk
kertes házban volt. Tizenegy lakás, félemelet.
Kert. A kert végében
orgonabokrok. Milliónyi kincs volt a bokrok alatt.
Lõszerek,
töltényhüvelyek,
német acélsisakok. Megtaláltuk, s dugdostuk a
fellelt kincseket. Találtunk egy
lyukas szenesedényt, s a kincseinket olajos rongyba csavarva
elástuk.
A
házmester késõbb
garázst épített a kincseink
fölé.Így feltárásuk az utókorra
marad. Az ud-varban kisház
is volt. A Vénus gyár raktározott
kölnis és krémes üvegeket, tégelyeket,
címkéket, sõt kõpúdereket
a pincében. Szûk, kerek ablakon,
a dróthálót kilyukasztva jutottunk
pecázással hozzájuk. A kisház
tetejéig
tornyoztuk télen a havat, s onnan szánkóztunkaz
udvar vé-géig. Vagy hadijátékot
játszottunk, hóvárakkal,
hógolyókkal.
1952.
Én is
megkezdtem az iskolát. Az Egressy út 69-ben.
Még külön volt a fiú iskola. A
koedu-káció késõbbi találmány.
Mostanában
sokan
állítják, hogy a vallás gyakorlása
problémás volt. Lehet, hogy igazuk van. Én
úgy emlékszem és a szüleimék is
mondták,
hogy a vezetõ pártfunkcionáriusoknak,
párttit-károknak, vezetõségi
tagoknak a templom és az
egyházi esküvõ
tiltott gyümölcs volt. Én a saját
tapasztalataimról beszélhetek. l952-ben az
Egressy úti általános iskolábanelsõ
osztályos tanuló voltam. Az
egyik nap bejött az iskolába a Bosnyák
téritemplom papja.
- Lehet
Hittanra jelentkezni gyerekek-
mondta.
Pohl
Margit néni a tanítónõnk
bíztatott minket,hogy bátran
jelentkezzünk. Otthon elmondtam a szüleimnek, hogy hittanra
járok. Apám
semtiltakozott,pedig akkor
csoportbizalmi volt.
1946-ban
megkereszteltek, római katolikus származású
vagyok,
így többed magammal beiratkoztunk. Hittanra,
1952-ben.1953-ban
elsõ áldozó is
voltam.Amikor velem egyidõsek, vagy fiatalabbak a
vallás-gyakorlás nehézségeit
említik, én gyanakvássalnézem, s hallgatom
Õket. Vajon más ország-ban éltünk?Vagy
más okuk volt, hogy mást mondanak?
Tanultunk,
hittanra
jártunk, könyvtárba jártunk.
Sportolhattunk.
Hét
évesen a Rudasba jártunk az Elõre
kölyökcsapatába úszni. A havi tagdíj 2,- vagy
5,-forint
volt. Edzés
elõtt és után a Gellérthegy
villámhárítóján másztunk fel
a hegyre a
forrásoktól. Azután kerültünk a
Szabadság híd felé, mert az Erzsébet
híd még romokban he-vert. Feljebb
még állt a Kossuth híd. Azon még orros 2-es
buszon is utaztam. De gyalog biz-tosan átmentem szüleimmel
a Dónáth utcai
rokonokhoz. Mert a hídon 56 elõtt már csak a
gyalogos
forgalmat
engedélyezték. Úgy emlékszem,hogy a pillérek
fából készültek,s
azért zárták le a közúti forgalom
elõl. Az orros, csõrös buszon utazni nekünk
gyerekeknek külön élmény volt. A
vezetõés a motor válaszfallal volt
elkülönítve. Azon a
szük helyen a szélvédõig ki lehetett
állni.Csak odaszálltunk fel.
Apám
velem együtt
iskolás lett. Az Autóközlekedési Technikumba
iratkozott be. Technikus lett. Még
esztergapadon dolgozott abban az idõben. Este
késõn járt
haza. Felébresztett és
együtt mentünk ki a konyhába, egy
tányérból vacsoráztunk. Neki
úgy jobban esett a falat. Ebben az idõben
két majdnem súlyos eset történt.
A
tintatartó a
konyhaszekrény tetején volt. Bátyám nyolc,
kilenc éves lehetett, amikor a
hokedlirõl nyújtózkodott érte és
közben a szekrény tetejébe kapaszkodott. A
szekrény felsõ része kibillent és az
összes
porcelán összetört a konyha kövén.
A szomszédok segítették a szemetes edénybe
való lecipelést és a redcsinálást.
Apám akkor használta elõszõr a
nadrágszíját. A bátyám
elémállt, így a szíj vége
rajtam csattant. Nem tudtam, hogy azt az állapotot kell majd
sokáig megszoknom.
A
másik. Elsõs,
vagy másodikos koromban történt. Karácsony
elõtt megtaláltam az elrejtett csillagszórókat.
Barátommal, Csabával
kipróbáltuk. Közben valaki csöngetett,
ezért az égõ csillagszórót a
szennyesládába, vagy az alá dugtuk. A
szomszédok az ajtó alatt kiszivárgó
füstre figyeltek fel. Akkor már konyharuhával az
arcunk elõtt, hasas bögrékkel
próbáltuk oltani a tüzet. Nekünk nem
sikerült az oltás és a házmesternéni
rámolta ki a szennyes ruhákat és oltotta el a
tüzet.
A
tûz
elaludt, a
szomszéd hazament, mi visszapakoltuk a szennyest és az
iskolatáskát ma-gamhoz
véve világgá mentem. A második
utcáig jutottam, mert szerencsére apám
hazaért,
s az újonnan fellobbanó tüzet eloltotta.
Azután megkeresett, egy utcával odébb
utolért és hazavitt. Amit akkor kaptam, akkor
megérdemeltem.
Ebben
az idõben jól tanuló, de nem jó
magaviseletû
gyerek voltam. Az ajkamat az
Egressy téri mérleghintán ugratás
közben rendszeresen betörtem. Fejemet felül
csak egyszer, vasszánkónkkal, ahogy nekifutva
ráugrottunk. A vasszánkót és egy
alumínium tárcsás tömörgumi kerekû
rollert apám csinálta. Büszkék voltunk
rájuk, mert a környék legerõsebb, leggyorsabb
ródlija és rollija a mienk volt. Habárhol
elhagytuk õket, mindig hazahozták. Volt,
hogy Béla bácsi a körzeti megbízott. Egyszer
a rollert keresve a rendõrõrsre is
bementem. Béla bácsi csak úgy adta vissza, hogy
Õ
rollizhatott hazáig.A
vékonyvázu tömörgumi kerekü biciklink is
különleges volt. Sajnálom, hogy egy
szenesember elkunyerálta.
Az
iskolában jeles
tanuló létemre körmöst is kaptam. Minden
rokonunk pesti volt, így nyáron apám
volt katonatársai fogadtak be nyaralni a bátyámmal
együtt. Piricsén a
tejcsarnokban, Nagybaracskán a péknél
nyaralhattunk, kóstolhattuk a vidéki
életet. Szõrén is megültük a lovat,
szénapajtában aludtunk. Nyáron
kigömbölyödtünk, s télen lefogytunk.
Krumplit Nyírségbõl hozattuk. A Bosnyákon
a krumpli és a paradicsom befõzéskor,
eltevéskor
hatvan fillér volt, s a dinnyének
16 fillér volt kilója.
Narancs,
banán,
citrom csak mesékben, vagy regényekben szerepelt, s
Sommerset Maugham
novelláiból tudtam meg, hogy kókuszdió
és ananász is létezik.
Csokoládét
évente
legalább háromszor kaptunk. Karácsonykor,
Húsvétkor, Mikuláskor. Ha tudtak
szerezni a szüleink. Pedig apánk élmunkás
volt. Anyánk pedig a Budapesti
Csemege Vállalatnál dolgozott, élelmiszerboltban
volt eladó, a Divatcsarnok
földszintjén.A politikával a
családunk nem sokat foglalkozott.Apám 1938-tól
Vasas szakszervezeti tag, 1942-tõl
a
Szociál
Demokrata Párt tagja lett. Amikor Marosán
vezetésével a Kommunista Párt
bekebelezte a Szocdem Pártot apám is
átlépett. Az 5O -es
években csoportbizalmi is lett. Fizikaiként. Nem
emelték ki. Vagy nem vállalta.
Mert emlékszem,hogy amikor Pióker Ignácból
sztahanovistát csináltak Õt is
kapacitálták.
Akkor már élmunkás volt. Mesélte, hogy
hány ember dolgozott a munkaversenyben
résztvevõ keze alá és csak a
gépmunkást vették figyelembe az
értékelésnél. De
akkor az volt a divat. Nem vállalta. Lehet, hogy félt.
Megélte a háborút. Flekktífusszal
került haza. A hetven kilós ember közel negyvenre
fogyott. A Czázár András
utcai garázsban dolgozott. Az oroszok
gyûjtötték a
hadifoglyokat. Ha hiányzott
a létszám, utcai járókelõket is
belöktek a sorba. Abban az idõben a bátyámat
gyerekkocsiban tolva úszta meg a deportálást.
Pedig a javítómûhely orosz
irányítás alapján dolgozott. A
fõmérnököt is majdnem így vitték
el.
Közeli
volt az
élmény. Több, mint két év a fronton.
Hatalmi harcok, államosítás,
létbizonytalanság.
Békekölcsön jegyzés.
A
háttérben
maradni. Túlélni. Élni, s nem villogni. Én
a szüleimnek adnám a legnagyobb
kitüntetést. Éltek dolgoztak, építették
az
országot, nevelték a gyerekeiket. Szakmailag
továbbképezték magukat.
Nem
tolakodtak, s emiatt lemaradtak.
to be continued
Budapest,
1994.február
by Leslie Stoner