Mikulásnapi csizmák

1956-ról több emlékem is van. Egyben még nem írtam meg őket, de egy-egy előtolakszik. Mikulás. Róla "Józsi bácsi" csizmái jutnak eszembe. Azok, amiket az október végi napokban a Dózsa György úton, az akkori Felvonulás úton kint felejtettek. Senki sem rakta tele azokat a csizmákat csokoládéval, cukorkával. Igaz, abban az időben a gyerekek nem naponta kaptak édességet. Jó esetben évente kétszer, háromszor. Ekkor, ötvenhat végén annak is örültünk, ha kenyeret és krumplit kaptunk. Azért is sorban álltunk. Volt, amikor zajban. Nagy zajban. Nem petárdák durrogtak, mint mostanában a lakótelepeken.

Node a csizmák. A csizmák a Dózsa György úton, s benne a hatalmas sínszálak csonkjai. Sőt,l953. március o5-én, Sztálin halála napján még Sztálin térnek hívták azt a teret.

Akkor, azon a napon ünnepi ebédet kaptunk a napköziben. Húslevest, hússal zöldséggel. Uzsonnára kakaót, tejszínhabbal, kaláccsal. A csizmákból Joszif Viszarionovics Dzsugasvilit, azaz Sztálint a BKV villamosvontató trailere húzta le. Nehezen ment. Amíg csak a csizmaszár feletti nadrágot vágták el, a trailer hiába győzködött. A Gólem meg volt erősítve. Kétarasznyi sínszálak tartották a hatalmas szobrot. Amíg azokat át nem vágták, állt a szobor. Sikerült.

Lehúzták és elhúzták egészen az Akácfa utcáig. Az EMKE és a mai MAXIM között, a járda mellé került.

Október utolsó napjaiban szüleimmel és a bátyámmal körjáratra indultunk. Zuglóból indultunk és végiglátogattuk a közvetlen rokonságot, hogy megvannak-e? Verseny utca, a Szövetség utca, s át Budára, a Tigris és a Márvány utcába. Az Akácfa utca utunk közepén volt. Megpihentünk, nézelődtünk. Sztálin szobrán sokan munkálkodtak. Ki fűrésszel, ki pajszerral. Gyűjtögetők szedték darabokra. Akkor sokan gondolták, hogy az elmúlt tíz év csak az emlékekben fog továbbélni. A hazaiak daraboltak, s egy-két diplomáciai rendszámú kocsiból dollárért vásárolták a darabkákat. Neki tényleg szuvenír volt.

A Rákóczy út sarkán állt egy mentőautó, nagy vöröskereszttel az oldalán és a hátsó ajtaján. A mentősök, az orvos, vagy felcser és a gépkocsivezető a kocsi oldalának támaszkodva beszélgetett a kíváncsiskodó, nyüzsgő járókelőkkel.

- Hívták Őket? - Mi történt?- kérdezgették.

- Biztos történik valami. - volt egyikőjük válasza.

Közben folyt a Jóska bácsi bontása. A dereka körülaprították, mert a lábak már elfogytak. A felsőtest kényelmes üregként tátongott a Rákóczy út felé. Az egyik daraboló úgy gondolta, hogy odabenn kényelmesebben tud fűrészelni. Bebújt, s ott munkálkodott. A bontás folyt rendületlenül. A bontók, a szerszámmal felszerelkezett emberek cserélődtek, a sorok átrendeződtek. A sötét üregből egyszercsak feltűnt két láb, majd a hozzátartozó derék is. Az aki a bronzderekat pajszerolta meglepődött. Emelte a méteres vasrudat, s látta, hogy két láb tolat kifelé. Meglepődésében nem a szoborra, hanem az előbukkanó derékra sújtott. A két lábhoz tartozó test hatalmas puffanás után visszazuhant az üregbe.

A mentősök kinyitották a kocsijuk ajtaját, kivettek egy hordágyat, s mentek a szoborhoz. Kihúzták a derékon csapott polgárt. A hordágyra tették, felkapták, s vitték. Az egyikük megszólalt :- Megmondtuk, hogy történik valami.-

Budapest, 1992. december