Hetvenhét nap korházban

Feleségemnek, Magdinak, aki minden nap jött, ápolt, intézkedett, kilincselt a gyógyulásom érdekében és Sóos Zoltán költõ emlékének ajánlom az alábbi írást, kinek 2015. július 26-án megígértem, hogy a velem történteket leírom. Sóos Zoltán 6 nap múlva eltávozott az élõk sorából, de az ígéretem nem, mert felépültem, sõt már a billentyûket is verhetem.

2015. június 29–én késõ délután meggyszedés közben az alumínium-létra alólam eldõlt. Mintegy 3-4 méter magasról estem le és fejjel lefelé értem földet. Közvetlenül egy 4x4-cm-es karó mellé zuhantam. Ha a karó felnyársal, nem lenne módom megírni az ezt követõ 77 nap történetét.

Összetört a bal oldalamon hat bordám, megroppant 2 csigolyám, többszörösen zúzódott a gerincem, meg mindkét lábszáram. A mobilom a zsebemben volt, azonban jó sokáig tartott mire elõ tudtam venni és segítséget tudtam kérni. Feleségem Magdi jött, majd a szomszédok is. Mozdulni alig tudtam, de erõs fájdalmaimat hangosan tudattam környezetemmel. Azután megérkezett egy orvos nélküli mentõ, majd késõbb az ügyeletes orvosnõ, aki megkérdezte: -Mit csináljon?

Feleségem javasolta, hogy legalább adjon egy fájdalomcsillapító injekciót. -Milyet?-kérdezte, és a mentõs fiuk megmondták neki, hogy mit adjon. Az orvosnõ még kérdezett, -Mitõl nedves a kertünk talaja, amikor az övé száraz.

Magdi felvilágosította, hogy  a locsolástól. 

A mentõsök az ambuláns kocsit akarták hívni, de a sürgõsségi mentõ Budapesten, a II. Bel Klinikán volt, mi meg Kiskunlacházán, ezért a feleségem rávette õket, hogy induljanak el velem, és menet közben adjanak át. Terv szerint a Honvéd Kórházba indultak volna, de az idõ haladt és a törött bordáim miatt többszörösen átlyukadt a tüdõm, légmellem keletkezett. Csak arra emlékszem, hogy a mentõorvossal való találkozásnál kitettek az országút szélére, ahol elég hosszan vizsgált. Én közben dagadtam, dagadtam, ezért nem mertek elvinni a Honvédig, hanem a Merényi Kórház intenzív részlegére vittek. Itt szerencsére nem gégemetszéssel, hanem a bal oldalamon való beszúrással megkezdték a légmell lecsapolását. Ha tovább visznek, akkor sem lett volna módom megírni az ezt követõ 77 nap történetét.

A Merényiben egy hétig feküdtem és Dr. M. Tibor osztályvezetõ fõorvos úr a felségemmel közölte, hogy olyan súlyos az állapotom, hogy lehet, hogy agykárosodással fogok kilábalni ebbõl a helyzetembõl. A fõorvos úr etetett is, mert az intenzíven kevés volt az ápolószemélyzet, és nem szokták etetni az ápoltakat. Etetni kellett, mert a legkisebb mozdulat is fájt. Ebbõl az idõbõl csak arra emlékszem, hogy ahányszor nyögtem, a nõvérek vagy egy fájdalomcsillapítót adtak, vagy az infúzió csapját mozgatták. Az elsõ napokban felismerhetetlen voltam, még a leányom, Tímea is csak a hajamról ismert fel. A tüdõcsapolás jól sikerült, mert másnap délután már felismerhetõvé váltam. Az ödémás duzzanat lelappadt. Azt hittem minden nap másik szobába, másik ágyba tettek, pedig feleségem szerint, - aki minden nap látogatott, s végig kezelt, ha kellett borotvált, s ápolt- mindenvégig ugyanott feküdtem. Röntgen, CT, MR. Vittek, hoztak, vizsgálatokat végeztek.  Én meg nyögtem, s reménykedtem.

Egy hét után át akartak tenni a lakhelyemhez közelebb, de a Honvéd Kórház nem vett át, pedig belügyi nyugdíjasként oda tartoztam volna, azonban helyhiányra, illetve létszámhiányra hivatkoztak.

 
2015. július 7-én a Szent Margit Kórház IV-es bel osztályára Dr. L. Zoltán osztályvezetõ fõorvos osztályára kerültem át. Az elsõ nap gyorsan telt, bár úgy éreztem mintha vaságyra tettek volna és a sodrony állandóan rezgett volna alattam. A második napon a fiatal osztályos orvosnõ ránézésre és a CT-n, vagy az MR-en lévõ, gerincem melletti, véleményem szerint feltehetõen egy, az esés miatti bevérzés halvány foltjából megállapította, hogy utolsó fázisú daganatom van a gerincem mellett. A daganat vélelmezése miatt a legerõsebb 0,75-ös morfiumtapaszt rakta rám a doktornõ. Az átélt élményeimet külön fejezetekben írom le.

Morfium hatásának elsõ napja

A IV-es bel osztályon ötágyas szobába kerültem. Hanyatt fekve jajongtam és a morfium hatására fantáziáltam. Az idõ lelassult és úgy éreztem, mintha vasgerendák lennének a matracom alatt, ezért panaszkodtam. Igaz, a feleségem is észrevette, hogy a matrac alattam fele olyan vastag volt, mint a többi, így Edinával, az egyik nõvérrel másik ágyat, vastagabb matracot is hoztak, amire a leányom közremûködésével áttettek.

Összeesküvés-elméleteket gyártottam arról, hogy miért és hogyan, ki miatt törtem össze magam.

A fantáziámban másik szobába is kerültem, sõt egy olyan magánkórházba, ahol a falak mozgathatók volt. Azt hittem, hogy egy észak-magyarországi famunkás csapat tagjai voltak a szobatárasaim, és az emlékeimbe a családomon kívül belekeveredett angliai barátaink Shaun és Andi, valamint az Andi kedvence, egy mosómedveszerû macskamókus. Feleségem és leányom Tímea próbált segíteni egyik szobából a másikba áttenni, közben egy függöny mögül Andi is húzott, vagy tolt, attól függõen, hogy merre akartak vinni. Engem az egyik szerelõ egy székre felkötve, elõre dõlve lógatott vagy fél napon keresztül, közben falakon nyílást vágott és visszaragasztott. Andi és Shaun ráadásul bujkált Tímea elõl, mert nem akarták, hogy meglássa õket. A macskamókus folyamatosan széttépte a térelválasztó muszlim függönyöket, mert mindig ott akart lenni, ahol Andi.

A magánkórház ezalatt, ezzel egyidõben bemutatót is tartott, ahol széles futószalagon szerelt székeken vitték a szponzorokat a bemutatóra. Közben kinn zuhogott, ömlött az esõ, és reklámanyagok mentek az ablak elõtt. Meduzaszerû, áttetszõ BMW-k és Mercédesek vitték a látogatókat függõlegesen az ablak elõtt. A bemutató után a magánkórház tulajdonosnõje tíz percenként üvöltözött, hogy maradjunk csöndben, mert ez mégiscsak korház, én meg egyre kevésbé bírtam a lógatást. Mezítláb voltam és a lábam majdnem lefagyott, arról álmodoztam, hogy ha hazajutok, otthon majd forró vízzel telt kádban ülök, hogy átmelegedjek.

A magánkórház tulajdonosnõjének háza közvetlen a kórház mellé volt építve, és forgó vázon volt. Andi macskamókusa kiszökött, ezért a házat forgatták, hogy megtaláljuk.  A ház és a kórház a Rózsadombon volt, mellette egy engedély nélküli úszómedencének hatalmas gödör volt kivájva és a ház a forgatás közben mindig nekiütközött a kórház egyik oszlopának és kezdett szétesni. A ház lassan mozgott és szinte napoknak éreztem, hogy lógok a szeren, és takaró nélkül félmeztelenül fázva végre letettek egy ágyra. Közben Shaun azon polemizált, hogy hogyan lehet kis hazánkban a Rózsadombon magánkórház és engedély nélküli fakivágás, meg medenceépítés.  És minden élményem olyan volt, mint egy lassított felvétel. Úgy éreztem, hogy napok teltek el a lázálmom ideje alatt.

Talán voltak közben tiszta perceim, óráim is, mert emlékszem, hogy feleségem minden nap jött a látogatási idõben. A második nap észrevette a morfiumtapaszt rajtam és azonnal a kezelõorvoshoz fordult és megkérdezte milyen tapaszt tett rám. A kezelõorvos közölte, hogy mivel olyan súlyos daganatos beteg vagyok, hogy a legerõsebb 0,75-ös morfiumot kapom. Egyben közölte, lányommal és nejemmel, hogy készüljenek a legrosszabbra, mert nem várható, hogy egyáltalán, vagy a 2 hónap múlva, a szeptember 5-ére tervezett esküvõig felgyógyulok. Feleségem azonnal levetette a tapaszt, mert meggyõzõdése volt, hogy nem vagyok daganatos, mivel olyan jellegû fájdalmaim nem voltak, mint az édesanyjának az utolsó napjaiban és a tapasztalata alapján. Biztos volt abban, hogy tévedett a kezelõorvosom. Leányom is úgy berágott a doktornõre, hogy meg is kérdezte, a fiatal doktornõ ránézésre diagnosztizálta legsúlyosabb állapotot? Összevitatkozott vele, és amíg ott feküdtem, nem akart a doktornõvel találkozni, pedig többször bevitte feleségemet a kórházhoz, de nem jött fel, tartva attól, hogy a doktornõt megtépné.

A fõorvos a vizitnél leült a mellettem lévõ ágyra, az osztályos orvosnõ közölte a vélelmezett diagnózist, én meg gyõzködtem, hogy téves, mivel a családomban nem volt eddig daganatos betegség. Leányom egészségügyit is végzett és elmondta, hogy a gerinc melletti daganat általában másodlagos, áttétel a prosztatáról és nálam az urológiai és az egyéb leletek szerencsére mind negatívak voltak.

Tiszta pillanataimban sokat meditáltam. Többször megtisztítottam magam, Reiki gyakorlatokat naponta, kétnaponta végeztem. Idõm volt, hanyatt-fekve volt idõm meditálni, önmagamat is gyógyítani.

Morfium hatásának második emlékképe

Úgy emlékszem ezen a napon hárman voltak látogatási idõben nálam. Feleségem, leányom és a bátyám. A látogatási idõben félrebeszéltem, összeesküvés-elméletem alapján nem fogadtam el az elõzõ napon kért ételt, 46 éves házasként válásról beszéltem és a „felsõbb szerveket” emlegettem. Olyan dolgokról beszéltem, amit azóta is bánok, s arra csak megbocsátást kívánok.

Elszállt állapotomban rátámadtam a nõvérekre is. Egyiknek sajnos a hajából egy adag a kezemben maradt, és volt, amelyiket lábbal értem el. Ezért lekötöztek, illetve a végtagjaimra vászon párnahuzatból kötést tettek, s emiatt úgy éreztem, hogy az ágy négy sarkához vagyok kötözve. Zavaros pillanataimban kívülrõl is láttam magamat, mintha alattam lett volna egy kamera és magamat is látom a környezetemmel együtt. A mennyezetre folyamatosan vetítve volt az életem korábbi eseményei, képek, nevek, helyek, dátumok. A mennyezetre meredve bámultam a lassan elvonuló képeket.

Eközben megpróbáltam kiszabadulni. Az ágyból kihajolva éjszaka elértem a sötétítõ függönyt és leszakítottam. Kitéptem magamból a katétert és avval támadtam az egyik nõvérre.  Lehet, hogy ekkor csavartam meg a kezét a doktornõnek, hogy ne tudjon injekciót adni, mert azt hittem meg akar mérgezni. A zavaros pillanataim, vagy óráim ellenére a nõvérek csodálatosan elláttak. Ezekben a napokban önállóan nem tudtam enni, ezért etettek, ha kellett tisztába tettek, s reggelenként az ágyban fürdettek. Erre szükség is volt, mert júliusban több mint 40 fokos meleg volt és klímával nem voltak a betegszobák ellátva. Begyulladt a hátam, mert tocsogott az izzadtság alattam. Felfekvés elleni, illetve megelõzõ, valamint gombaölõ kenõcsökkel kezeltek. A feleségem mindent beszerzett, amit javasoltak és naponta kezelt, borotvált. A nõvérek reggelenként velem kezdték a fürdetést, hátam és a zárt testrészeim kezelését. 

Bár 5 ágyas szobában voltunk, napokig hatodik ágyat is betettek a lábamhoz keresztbe, mert én úgysem tudtam az ágyamból kimozdulni. Egy harmincéves focista volt, aki lassított felvételszerûen mozgott, reagált, ha egyáltalán reagált a környezetére. A barátnõje, vagy élettársa rátelepedett az ágyára és a személyzet a látogatási idõt követõen sem tudta könnyen eltávolítani.  Aztán jöttek a fiatalember szülei és hazavitték.

 
Csak megjegyzem, hogy szeretett kormányzatunk az oktatás és az egészségügy szanálása, a kórházak klímával való ellátása, a felszerelés és a személyzet helyzetének javítása helyett focipályákra, kisvasutakra, a haveri kör feltõkésítésére költi az adófizetõktõl beszedett közpénzt, meg amit kapunk az Uniótól. Azt, hogy a társasági adót nem kell a költségvetésbe befizetni, hanem abból fõként csókos fociakadémiákat lehet támogatni, szerintem a köztulajdon hûtlen kezeléseként vélelmezhetõ.

Elszállt pillanataimban a szoba nem a kórházban volt, hanem például a Szabadság híd tetejére tette egy daru, vagy helikopter. Közben egy forgó lámpa sárgán és kéken villogott. Alattunk a mélység, felettünk a Gellérthegy. Az idõ lelassult, mintha napokig lebegtünk volna. Az ablakon csak felfelé láttam ki, mivel 72 napig sem felülnöm, sem felállnom nem volt szabad.  

A vélelmezett daganat miatt minden vizsgálatot elvégeztek rajtam, sõt az Amerikai úti idegsebészettõl a gerincoszlop mellõl biopsziavételt kértek. A levelet megírta az osztályos orvosnõ, majd odaadta feleségemnek, hogy intézkedjen. Õ a leányommal elment, végigült egy délelõttöt. A levél elolvasása után az orvos közölte, hogy ha jó indulatú a daganat, akkor megmûtenek, ha rosszindulatú, akkor nem mûtenek. Ezen fõként a leányom alaposan kiakadt és a dokival közölte is a véleményét.

Az Amerikai úton kérték a gerincemrõl készült CT CD-jét, mely miatt az osztályos orvos ismét klaviatúrát ragadott és levelet írt a Merényibe. A levéllel együtt a feleségemet a leányom kocsival kivitte a Merényibe, ahol segítõkészen, kérésére szó nélkül átadták a kért vizsgálati anyagot. Aztán azt visszavitte a Margit kórházba és az idegsebészetre. Az Amerikai úton másnapra ígérték a véleményt, melyben elõírták, hogy akkor végzik a mintavételt, ha már hasrafektetve tudnak megmûteni és addig is elõírták, hogy sem felültetni, sem felállítani nem volt megengedett.

A kapott véleményt ismét a feleségem kézbesítette a Margit korházba.

Morfium hatása, avagy a harmadik vízióm:

Az eseményeket 2006-os eseményként vizionáltam. Lengyelországban, Zakopáne környékén magas hegyek között egy hegycsúcson álló várba vittek hordágyon, hanyatt fekve, ruha nélkül. Rettentõen fáztam, mert kinn havas táj volt. A vár kazamatáit, termeit sorban mutatták be. Mindegyikben egy-egy történet. A történetek többszáz évvel ezelõtti esetek volt. A narrátor közölte, hogy valamelyik fõúr, a XIV. vagy XV. században és melyik évben, melyik várában hány leány szervébõl sütött pecsenyét szolgált fel vendégeinek. A jelenetet az elejétõl a lakomáig végig kellet néznem.

Majd a következõ teremben másik esemény játszódott le. Ki, melyik évben, és melyik várában fiatal fiúk szerveibõl készült étel volt a fõ fogás. És sorban mutatták be a Sade márki borzalmait felülmúló eseményeket. Talán az utolsó teremnél jöttem rá, hogy a szereplõk nem valóságosak, hanem robotok, humanoidok voltak, mert az egyik csonkolásnál a fémváz is láthatóvá vált.  Ekkor két erõs ember, talán ikrek a vár egyik ablakán akartak egy meredély feletti részen kivinni a rám váró mentõautóba. Ehhez elõbb kiépítették a tartó állványt, mozgató szerkezetet. Az ablakon kilógatva rögzítettek egy támasztékot, amelyen keresztül egy sínen csúszó lapra átemelt. Az emelés közben a mentõautó majdnem lecsúszott egy szakadékos földmosásba, de sikerült visszahúzni, stabilizálni. A két erõs ember motoros rendõrként és kaszkadõrként is tevékenykedett, sõt egyikõjük a mentautó sofõrje is volt. Elindultunk hazafelé zuhogó hóban és zuhogó esõben. Az idõjárás miatt mintegy 10-15 kilométer/per órás sebességgel haladtunk. Röviddel késõbb megtámadtak minket, lengyel rendõrruhába öltözött bûnözõk. A mentõautóban lévõ GPS-t és rádiót akarták lengyel maffiózók megszerezni. A két berendezés a fényhíddal együtt mintegy 600.000 Zlotyiba került volna, ami 2006-ban 36 Millió forintot ért volna. A mentõ vezetõje felismerte, hogy nyári rendõrautó volt a támadóknál, így nekihajtott és felnyomta egy vasúti sínre. Közben a kanyarból már jött egy vonat. A támadásnál a mentõautó is lerobbant, de jött egy autómentõ és haladtunk tovább csúszva, lassan az úton hömpölygõ vízben. Velünk volt egy román rendõr, s egyben kaszkadõr is, a gyerekével együtt. A gyereke elõl ült a vezetõfülkében, az apja a mentautóba szerelt felsõ hordágyon aludt, amikor a támadóktól sorozatlövést kapott a kocsi, így álmában érte a halál.  Meg sem állva haladtunk tovább.

Megjegyzés: A látomásaim után közel két hónappal a csatornák között szörfözve Gilles de Rais (1405-1440) életérõl és kivégzésérõl szereztem tudomást, aki száznál több gyermeket kínzott halálra. És a fantáziámban 1429-es évrõl láttam az elsõ jelenetet.

Aztán a látomásomhoz hasonló képet a facebookon láttam, mely a 168 órára hivatkozott.

Aludni nem tudtam, és nappal is a szememet a plafonra függesztettem, mivel folyamatosan ismétlõdõ filmként peregtek le életem különbözõ eseményei. Nevek, évszámok, helyek, fényképek.

Kértem a feleségemet, hogy hozzon be egy jegyzetfüzetet és írószerszámot, hogy leírhassam, lerajzolhassam a látott eseményeket. Azt is kértem, hogy fotózhassam le telefonjával a plafont, hogy igazoljam, hogy miért és mit bámulok folyamatosan.

Az armatúrában legyeket, darazsakat láttam, és a világítótestek végen sörös fémdobozok voltak folyamatosan változó képekkel. Az armatúrák víziómban egyben rovarcsapdák voltak és meredtem figyelem, hogy automatikusan mikor üríti, szórja ki a legyeket, darazsakat, szúnyogokat. Utólag most már tudom, hogy a sima plafont és normál armatúrákat sikerült megörökítenem.

A szobatársaim közben többször változtak. Volt, aki 3 napig, volt, aki 2 hétig egy kórteremben volt velem. Én hanyatt feküdtem, de majdnem mindenkivel tudtam beszélgetést kezdeményezni és folytatni. Éjjel általában ébren voltam, aludni nem tudtam, s altatót csak harmincadik nap után kértem, mert feleségem rábeszélt. Minden mozdulat fájt, mert a törött bordáimat minden mozdulatnál éreztem. Ez közel 5 hétig tartott, amíg a bordáim le nem nyugodtak.

Magatehetetlen voltam, 69 évesen pelenkáztak és két hónapig katéter is volt felhelyezve.

A mellettem lévõ ágyon a Római parti BM üdülõ gondnoka volt az átkosban. Cukros volt és egyre nagyobb dózisokat kapott. Felsége naponta látogatta. Az egyik szemét a cukor miatt már elvesztette, a másikkal is alig látott. Mivel az eredményei nem javultak az orvosok azt vélelmezték, hogy titokban eszik. Pedig nem. Minden utasítást betartott, ennek ellenére az inzulin adagja már lórúgásnyi volt. Reménykedett, hogy a hétvégén hazamehet. Éjjel a másnap délelõtti eseményeket elõre láttam, vizionáltam. Tudtam, hogy olyan értéket vár el délben az orvos, amit feltételként szabott, ezért reggel leírtam a jegyzetfüzetembe. „De ja vu’ érzésem volt. Aztán még 5 napig mellettem feküdt, de sajnos egyre ingerültebb lett.

A szélsõ ágyon jó pár napig a Varsói Szerzõdés egyesített parancsnokságán a légierõk parancsnokaként Bukarestben dolgozott két, vagy három évig. Keveset beszélgettünk, de volt közös ismerõsünk, a Honvéd Nyugdíjpénztár egyik elnöke közvetlen beosztottja is volt.

Volt egy székelyföldi betegtársunk, aki egy szót sem szólt, csak az egyik reggel elsötétült arca miatt szóltunk az osztályos orvosnõnek. Mivel nem volt mérhetõ a vérnyomása, oxigénnel próbálták meg a légzését stabilizálni. Jött egy másik orvos is, de betegtársunk a vérnyomása olyan mérhetetlenül alacsony volt, hogy nem tudta megmérni. A reggeltõl folyamatosan kapott oxigén miatt a látogatói és a többi beteg látogatói is úgy vélték, hogy még él, pedig már eltávozott közülünk. Csak éjjel vitték el a körterembõl.

 Morfium hatása, avagy a negyedik vízióm:

Szlovákiában egy szurdokba lett letéve a betegszoba. Alattunk egy patak, felettünk hegyek. Az ágyam végénél hárman voltak, felségem, leányom és a bátyám. Ágyam mellett az orvosnõ megpróbált injekciót beadni, amit igyekeztem megakadályozni. Közben félrebeszéltem és mondtam nézzenek ki az ablakon, mert látni patakot és a hegyeket is. Leányom és bátyám közben összevitatkozott. A helyszín is változott, egy katonai mentõautóban vittek tovább. Két ápolónõ volt a kocsiban, az egyik orvosnõnek adta ki magát. Besztercebánya, vagy valamelyik másik kisváros fõterén kellett volna keresztülmennünk. A fõtéren volt egy rendõrségi autó, ezért a mentõnk megállt, s azt lesték mikor mehetünk tovább. Megpróbáltak lenyugtatózni, de emlékeim szerint sikertelenül.

Néha már hallgattam a rádiót így a menekültügy is bekerült a fantáziavilágomba.

 Ötödik vízió

A szoba a határ mellé lett letéve. Láttam magamat amint fekszem az ágyon és egy kis horgas tûvel a combomon úgy köröztek piszok lassan, hogy csak a felületet karcolják, a vérem ne serkenjen ki. Rászóltam a leányomra, hogy ne szurkálja a combomat.  Õ rám szólt, hogy nem szurkál, mert az ágyam végénél áll.  Mondta, hogy megszorítja a lábujjamat. Ekkor elkezdtem kiabálni, hogy engedd el a lábam ujját. Kiderült, hogy egy ujjal sem ért hozzám. Közben úgy éreztem, hogy le voltam kötözve, és kértem, hogy engedjenek el, pedig csak a kötés volt a csuklóimon és a bokáimon, de már nem voltam kikötve. Láttam, hogy a határvonalon tömegével jönnek át az emberek. Nemcsak moszlimok, de afrikai menekültek is ágyékkötõvel, lándzsával. A határ innensõ oldalán letáboroztak, a férfiak elmentek vadászni a mezõre, nyulat, élelmiszert szerezni. A betegszobában csak a kínzom és én voltunk.

Másnap sikerült a fõnõvérrel megegyeznem, hogy vegyék le a kötéseket a végtagjaimról és megígértem, hogy szólok, ha érzem az „elszállás”közeledtét, mert akkor lekötözhetnek. Megkönnyebbültem, amikor levették a kötéseket.

Hatodik vízió

Ismét a határ, de most kétirányú volt a forgalom. A betegszobámból ráláttam egy kis vízesésre, melynek közelében orgiát rendeztek. Hatalmas méretû nemi-szervekkel, csoportos jeleneteket vizionáltam. Közben a szex átcsapott mészárlásba. Jött egy csoport apáca is, akik azonnal levetkõzve bekapcsolódtak a különbözõ jelenetekbe. Emeletes szerkezetek lettek felépítve, felállítva, kosztümre, ruházatra a rendezõk nem költöttek egy fillért sem.

Ingaszerkezettel hatalmas szerszámot löktek abba, aki a szerkezet elé állt, vagy akiket elé kötöztek.

Szerencsémre a betegszobában a szerepek felcserélõdtek. Az elõzõ kínzóm volt megkötözve, és a horgas tûvel én köröztem szép lassan, mint egy lassított felvétel a combján és a hasán. Az ablakon kilátva a határon tõlünk kimenõ embereket is láttam. A másik ország olyan volt, mintha határon túl sivatag lett volna. De volt egy árok és azon túl vasúti sín, ahol teljesen más környezet volt. A határon egy homokfal is volt benne alagúttal, amin keresztül jöttek mentek az emberek, amíg be nem omlott maga alá temetve kocsit és embereket. A homokfalról ferdén csorgott, hol víz, hol emberi váladék.  Még visszagondolni is ijesztõ élmény.

Hat oldalt jegyzeteltem, de a hanyatt fekve írt jegyzeteket utólag nem tudom megfejteni. Egyedül a betegszoba alaprajza ismerhetõ fel az egyik oldalon.     

A háromszéki helyére elõször egy pilisszentkereszti fiatalember került. 77 nap alatt õ volt az egyetlen a betegtársaim közül, aki bevallottan a 2015-ben regnáló szeretett kormánypártunkra szavazott, és még büszke volt „Viktorkára”.

Az õ ágyába került Sóos Zoltán. A kölcsönös bemutatkozás és pár mondat váltása után rákérdeztem, hogy emlékszik-e 1965-ben vagy 66-ban az egyetemi színpadi bemutatkozására. Két fiatal költõ bemutatkozó estje volt. Sóos Zoltán és Mezei András. Sóostól csak egy versrészletre emlékeztem, ami azért szokatlan volt a 60-as évek elején:  

„mert a csirkepörkölt nem kakál a tálba,

s mi ezt daloljuk ülve, állva…”

A mási fiatal bemutatkozó költõ Mezei András volt. Az „Én” címû versét sokszor idéztem már, ezért itt is megteszem:

„Mellékes minden ami fõ,

Ami van az csak én vagyok,

De bennem él még annyi én,

Hogy szinte belerokkanok.”

Közben kezdtek a bordáim rögzülni, már kevésbé volt fájdalmas a mozgás és mozgatás, pedig hoztak, vittek, röntgenre, agykurkászásra, urológiára.  Hanyatt fekve, általában két betegszállító. Fantáziám szerint volt, hogy úgy mentünk át az egyik épületbõl a másikba, mintha a centrifugális erõ kihasználásával egy torus-gyûrû belsõ ívén váltottunk volna emeletet, vagy épületet. Nekiszaladtak, fogták a gurulóhordágyat és az átfordulás után megkérdeztem, volt-e már baleset.  Igen, volt a válasz, mert az egyik kezdõ, gyakorlatlan betegszállító egyedül ment a szállítmánnyal a fordítóba, ezért õ is meg a beteg is a padlón zárta a kanyart.

Megismertem a kórház mélyebb bugyrait is, mert a katéter kitépése után az urológia fõorvosa a pincében lévõ szobájában rakta vissza az új katétert. Ezt legalább láttam, mert a képernyõn figyelte, hogy meddig kell feltolni és én is ráláttam a képernyõre. Az épületek alagsorában csõvezetékek voltak a mennyezetre rögzítve. A legtávolabbi sarokig is eljutottam, mert az URH vizsgálóba oda vittek. Csak a medencém alsó szakaszát tudták megvizsgálni, mert a mellhártyámnál még volt bennszorult levegõ, így a szívemet sem lehetett látni. Az agykurkásznál körbepakolta egy doktornõ a fejemet érzékelõkkel és azokat leszorította egy sisakkal. Feltett kérdéseket és válaszolnom kellett. Becsukatta a szemem és kinyittatta. Közben nézte hol, mit reagálok. Szokatlan módon nem állapított meg rendellenességet. CT-re röntgenre is vittek. 

A centrális vénámnál is benn volt a kötözõfonal. Ezt az osztályos orvosnõ egy egycentis pengedarabbal vette ki. Beleizzadt mire sikerült a kinyiszatolás.

Amikor az oldalamon lévõ bevarrt lyukból a kötözõ fonalat ki akarták venni, akkor azt a fantáziámban, vagy a valóságban egy fõorvosnõre bízták. Valamelyik vizsgálat után pihentettek egy szobában, ahol a falon túlról U. Szilárd volt kollégám hangját véltem hallani, aki a falon is átjött. Ekkor betoltak egy öltözõbe. Jött egy fõorvosnõ, kiszedte a varratfonalat, közben a felségem az ajtó elõtt toporgott. Ahol a kismûtét zajlott az egyben öltözõ volt. A dolgozók bejöhettek a nejem nem. Fáztam, üvöltöztem, amíg vissza nem vittek az ágyamba. Úgy érzem órákig tartott, mire a betegszállítók értem jöttek. Azután olyan folyosón vittek mintha két méterenként fekvõ rendõrök lettek volna, ahol zökkenõ zökkenõt követett.

Talán egyedül a nõgyógyászat maradt ki. A vízióim miatt még a laborvezetõ fõorvosnõvel is összevitatkoztam, melyért utólag bocsánatát is kértem, mert erõsködött, hogy elvonási tüneteim vannak, biztos piás vagyok. Pedig a napi 3 deci vörösborra a 2013-as szívkoszorúereim béléscsövezése után szoktam rá, prevencióként. Igaz az is, hogy június 29-tõl egy deci bor sem gördült le a torkomon.

 
Július 27-én vasárnap egy vadonatúj mentõvel átvittek az Amerikai úti idegsebészetre, ami a Laky Adolf utcában van. Itt korszerû állítható ágyba kerültem. Feleségem megtudta, hogy a biopsziavétel mellett elõfordul, hogy egy két csigolyát is rendbehoznak, ezért felkészített erre a lehetõségre. Másnap reggel hasra fektettek a mûtõasztalon. Helyi érzéstelenítéssel kezdték.  Közben kértem a mûtétet végzõ orvost Dr. G. Istvánt, hogy ha már felnyit, akkor szíveskedjen megjavítani egy-két hibás gerinccsigolyámat. Felnyitott, vésõvel, kalapáccsal pár felesleges csigolyadarabot leszedett, szólt, hogy mikor veszi a szövetmintát, aztán elment a mûtõasztaltól. Utólag megtudtam, hogy konzultált kollégájával és rábeszélték, hogy a két alsó csigolyámat hozza rendbe. Visszajött és valóban 2 csigolyát felépített, rendbe hozott. Visszavittek a korterembe és 4 óra múlva 2 nõvér megpróbált felültetni. Mint a kocsonya, úgy inogtam, de sikerült segítséggel pár pillanatra kiülnöm az ágy szélére és a lábam is leért a földre. De nem tudtam magamat megtartani.

Másnap a vizitnél megtudtam, hogy a 2 csigolya rendbehozatalával megelõzhetõ lett a lebénulásom lehetõsége, de változatlanul megtiltották a felülést és felállást. A mûtétet végzõ doktor elmondta a felségemnek, hogy még egy csigolyámat kell kipótolni.

Még aznap visszavittek egy cukrászkocsi jellegû betegszállító kocsival a Margit korházba. Kis kerülõvel az Uzsokit, utána a Lehel úti korházat is érintettük.

A Margitba már nem a IV-es belre, hanem a B épület elfekvõ részlegébe vittek. Ezt is feleségem intézte el, mert szerzõdést kötött az ápolásomra. Õ is volt a gerincével immár háromszor mûtve, utoljára ez év februárjában, négy hónapja, így otthoni ápolásom nem volt megoldható. Napi 3.000,- Ft-ért 2 ágyas szobában helyeztek el. A két ágy és a két kisszekrény kitöltötte a szoba szélességét. A magassága nagyobb volt mint  bármely szélessége, mert a 3x3-as szoba majdnem 6 méteres belmagasságú volt.

Egy napig egy 82 éves építészmérnök a Budapesti Lakásépítõ volt igazgatója volt a szobatársam. Vili bácsi kedves, szimpatikus ember volt.

Másnap egy bányamérnök került a szobámba. Én változatlanul hanyatt fekve, magatehetetlenül feküdtem, de már önállóan tudtam enni. Igaz, a tányér felettem volt és úgy tettem a falatot a számba, hogy nem láttam bele a tányérba. Naponta borotvált és kezelt krémekkel a feleségem. Vitaminokat, erõsítõtablettákat vett, hozott. Az osztályvezetõ fõorvos asszony elõl eldugva kellett a roboráló vitaminokat beszednem. A saját szívgyógyszereimet is behozatta és azt kaptam. Amikor elfogyott, szóltak és a feleségem ki akarta íratni a háziorvossal. A háziorvos nem írta ki a gyógyszereket és felhívta a kórházat, hogy változott-e a rendelet, mi szerint a kórháznak kell a fekvõbeteget ellátni. Az osztályvezetõ fõorvosasszony kiborult, letagadta, hogy õk kérték volna a gyógyszereket. Az ágyam mellett sírt, hogy rászabadítom az OEP ellenõrzést. Közben katétert cseréltek és piros színû lett az, aminek jó esetben világossárgának kellett volna lenni.

Az új szobatársam 80 évesen akkor volt teljesen tiszta, ha fia, menye vagy unokája látogatta. Ha ketten voltunk, akkor irányítani kellett, de kezelhetõ volt. Bár éjszaka volt, volt, hogy meg akart verni, mert nem tetszett, hogy hogyan szólítom. Aztán éjszaka a rácsos ágyról kibújt, de a visszabújáshoz kellett az irányításom. Meg hol fázott, hol melege volt és az ablak nyitásához, zárásához igényelte a szóbeli utasításokat. Én változatlanul a hátamon feküdtem, õ meg volt, hogy az én ágyamba akart feküdni, meg volt, hogy meg ismét pofozni, mert nem úgy szólítottam, ahogy elvárta.  Általában éjjel 2 és 3 között volt a mozgalmas idõszak.

Aludni úgysem tudtam, ezért naponta egy 3-400 oldalas könyvet kiolvastam. A mennyezeti lámpa villogott, az olvasólámpám sem mûködött amikor a szobába kerültem. Az olvasólámpában a neoncsövet kicserélték. Azután kiderült a kapcsoló is rossz, kontakthibás. Azt nem sikerült megjavíttatnom, mert, hol a gazdasági elõadó volt szabadságon, hol a villanyszerelõ. A nõvérek meg nem szólhattak a villanyszerelõnek, mert az kizárólag a gazdasági elõadó hatásköre. A szobám mennyezeti villogó fénycsõjének kicserélését tériszony miatt nem vállalnám. A közel hat méteres belmagasságú szobába alig fért be az ötméteres kétágú létra. Teljesen szét sem lehetett nyitni. Két karbantartó jött. Egyikük átlagos magasságú, másikuk 190cm magas. A magasabbik ment fel a létrára. Két armatúra volt egymás mellett, több mint egy méteres távolságra. Felment a hosszú karjaival mind a 4 fénycsövet ki tudta cserélni, és a gyújtókat is megigazította. Lehet, hogy úgy vették fel, hogy elõtte tesztelték, fel tud-e menni egy rozoga öt méteres létrán és eléri-e az összes fénycsövet, gyújtópatront. Mert alacsonyabbnak, vagy rövidebb karúnak ez megoldhatatlan feladat lett volna.

A kapcsolóhiba meg rászoktatott a türelemre. Volt, hogy százszor kellett kapcsolgatnom, mire sikerült. Nejem mondta miért nem hagyom felkapcsolva. Mert  abban bizakodtam, hogy esetleg a sötétben el tudok aludni.

Ezt a részleget elvileg három hónapig lehetett fizetés mellett igénybe venni. A két ágyast napi háromezerért. A négy vagy öt ágyast ezerötszázért. Nem tudom az ágyak számát, mert csak kétágyasban voltam és mivel nem ülhettem, kelhettem fel, így másik szobát nem láttam. Amikor hoztak, vittek a hordágyról csak plafont, meg az oldalfalakat láttam.

A három hónap csak a köznépre vonatkozik. Az egyik talán az únióban ténykedõ politikusnõ, talán M. K. édesapja több mint két éve egyedül, különszobában van elhelyezve, azt mondták, már akik tudtak járni, hogy tévé, meg minden van a szobájában. Éjszakánként, de sokszor nappalonként is kiáltozásával teszi mozgalmassá betegtársai életét. Ezt csak hallottam, ezért fel sem tételezem, hogy nem ugyanolyan ellátás járna nekem, neked, vagy bármely magyar állampolgárnak.    

Egyébként a kiáltozása rendszeres volt, mert a nõvérhívót általában õ is meg mi is hiába nyomkodtuk. Jó esetben 10-20 percen belül beszóltak, hogy mindjárt. Aztán újabb félórák teltek el, amíg tényleg jött egy nõvér. De ez sokszor érthetõ volt. A két nõvérnek harminc-negyven beteget kellett ellátnia, ételt osztani, egyeseket etetni, mosdatni, ágynemût cserélni, többeket tisztába tenni, gyógyszert osztani, infúziót adni, vagy cserélni, és megannyi feladat, amit el kellett végezni.  És ez volt a „fizetõ” részlegen.

Csak adalékként megemlítem, hogy a takarítószemélyzet helyzete az osztály vezetõjétõl függött. Volt, ahol megtiltották, hogy a betegekkel szóba álljon, vagy akár egy pohár vizet adjon, ha kérték. Többségüket külsõ vállalkozó minimálbérért alkalmazták. Volt, aki ahhoz, hogy idõnként Csángóföldre haza tudjon menni, törékeny nõként mellékfoglalkozásban férfiaknak való munkát végzett.

És volt, ahol a takarító a zsebrádióm antennáját is megjavíthatta, vagy más kérésemet teljesíthette, ha belefért az idejébe.  

Látogatóim is voltak. Lányom az Amerikai úton és a rehabon is többször jött. Volt, hogy munka után nézett be hozzám. Hol egyedül, hol a párjával, egyszer az unokámmal.

B. József barátom és kollégám természetgyógyászi képességével is segített. Többször jött, ha úgy érezte szükségem volt egy kis segítségre. Sz. Ferenc és felesége Gyuláról, Shaun M. feleségével és két unokájával Angliából, M. László a feleségével, Maricával és a bátyám Gyuszi is látogatott. Egyébként M. Laciék voltak, akik a feleségemet egy belgyógyász fõorvosnõhöz vitték konzultációra, aki étrendkiegészítõket javasolt. A szomszédunk T. Laci a feleségével többször behozta nejemet a korházba, segítették, mert a 160-as busz olyan úton közlekedik, ami a vesekövet bárkinél azonnal el lehet hajtatni. A zökkenõknél még az ülésrõl is fel kellett kapaszkodni. Lehet, hogy a busz eredményezte, hogy a gerincébe beültetett csavarok közül egy eltört.  

Közben a felségem mindent megtett, hogy visszakerüljek az Amerikai útra. A biopszia értékelhetetlen lett. Ígéret ellenére nem értesítették feleségemet az eredményrõl, sõt aki ígérte az a titkárnõ pár napig beteg lett. Már zaklatásnak vették a felségem sürgetését.

Még a IV-es belen, amikor feküdtem leányom és feleségem konzultált magánrendelésen egy belgyógyász fõorvos asszonnyal. Ezután dupla mennyiségû „étrendkiegészítõket” kaptam. Ezeket a rehabon dugni kellett az osztály vezetõje elõl, akivel a kapcsolatom nem volt surlódásmentes. Amikor erõs hasi fájdalmaim voltak, görcsoldót kértem a felségemtõl. Meglátta a fõorvos asszony és felháborodott, hogy hogyan merészelek gyógyszert a rendelkezése nélkül bevenni. Összesen 2 tablettát vettem be, és a gyomorpanaszaim megszûntek.  Az étrendkiegészítõket szedtem, minden nap higított szert készített és hozott a feleségem. Az ápolás a törõdés eredményezte, hogy 72 napos ágybanfekvés, a 77 napos kórházi kezelés ellenére sem lett felfekvésem, súlyomat is megtartottam.

Az aki a két csigolyámat mûtötte, konzultáció után átadta a további kezelésemet professzor Dr. habil. B. Péternek, aki nem egy csigolyámat, hanem a teljes gerincoszlopomat tervezte rendbehozni. Feltehetõen a csontritkulásom is eredményezte a csigolyák megroppanását. A professzor augusztus közepén szabadságon volt, így augusztus 23-án került sor az Amerikai útra való visszaszállításomra.

A mentõsök a Királyhágóba akartak vinni, de mondtam nekik, hogy nem ott fognak mûteni. Így a Rózsadombon keresztül elõször a Szent János kórházba vittek egy betegtársammal. Ekkor sûrûn emlegettem a városvezetést, majd minden gödörnél, mert kemény volt a hordágy, s a lengéscsillapítás nem volt hiánytalan. Majd az Erzsébet hídon keresztül mentünk a Laky Adolf utcában lévõ Amerikai úti idegsebészetre. Érdekes volt alulnézetben városlátogatást tenni. 69 éve születtem a Nyolc-kerben, de így még nem láttam a házak homlokzatát. Azon fantáziáltam, hogy fekvõ városnézést lehetne szervezni nemcsak turistáknak, hanem az itt élõknek is.

A mûtétre két nap késéssel került sor, mert a Margitban az utolsó nap is adták a reggeli vérhígító tablettát. Elõször hagyományos ágyba kerültem, de felszabadult egy állítható és kértem a nõvéreket a cserére. Sikerült.

A mûtétre altatásban került sor. Kaptam 2 titánlapot és 8 csavart. Változatlanul hanyatt fekve maradtam, sem felülnöm, sem felállnom nem volt szabad. Várnom kellett a csavarok és a gerincoszlopom melletti rész cemex-szel való kitöltésére. Elvileg az végezte volna az utolsó mûtétet, aki az alsó két csigolyámat megcsinálta, de sajnos eltörte a bokáját. A gép, ami alatt sor került volna a mûtétre egyedülálló Európában. Körülbelül 300 Millió forintos gép. Összesen négyen dolgozhattak vele. Az osztályvezetõ fõorvos, de nem azon az osztályon, ahol a mûtétemet végezték. Dr. G. István aki a bokáját eltörte, Dr. B. Zsolt  és egy negyedik aki átmenetileg(?) Amerikában volt az Amerikai út helyett. Az eset még furcsább lett, mert egy konferencián Dr. G. helyett Dr. B.-nek kellett elõadást tartania. Feljött a betegágyamhoz és elõadta a helyzetet. Így azok egyike voltam, aki 3 nap helyett 3 hétig voltam kénytelen benn feküdni. Nõvéri, fõként Ágota nõvér bíztatásra próbálkoztam a kacsával is barátságot kötni és az ágytál használatát  augusztus végén sikerült megtanulnom.

Szeptember 5. Leányom esküvõje. Közel volt a Zuglói házasságkötõ teremben. Azután nem bizakodtam hiába, mert az esküvõ után leányom, vejem, felségem és unokám bejött és  közös fénykép készülhetett a betegágyam mellett.

Eljött a nagy nap szeptember 9. A Cemex-szel való kitöltés altatásban történt, hogy ne mozogjak. Katétert is visszatették, de a mûtét után kivették. Lehet, hogy szerencsém volt a balesetemmel, mert kiderült, hogy a gerincem a csonrtritkulás miatt nagyon hiányos volt. Volt az Amerikai úton egy betegtársam. Egy másik korházból hozták át, mert borotválkozás után fordult az ajtó felé és nem egy létra, hanem a lábai mentek ki alóla. Lebénult, mert a gerincét csontfaló baktérium támadta meg. Két napig mellettem feküdt, két napig az intenzíven volt, és ismétlõdött az elhelyezése. Amíg benn voltam, sajnos nem javult az állapota.  Nálam szerencsére úgy tûnik idõben történt a gerincem megerõsítése. A háziorvosunk is ezt mondta. És járulékos jótéteményként kiegyenesítettek, a hajlott hátam helyett most ismét egyenes gerinccel tekinthetek a jövõbe. Meg nõttem is vagy 3 centit, így újra magasabb vagyok a felségemnél. Mellesleg mindig büszke voltam arra, hogy nem hajlik a gerincem. Azután 1983-ban diagnosztizálták a gerinc kóros elmeszesedését, magyarul Morbis Bechterev-et, vagyis SPA-t, /spondilosis ankilopoetikát/ diagnosztizáltak. A gerinc-oszlopom beállt, kialakult a bambusz-gerinc, és meggörbült a hátívem, de változatlanul nem hajlott senki elõtt. Most meg a két titánlap, meg nyolc csavar is biztosítja, hogy ne is tudjak meghajolni senki elõtt.   

A mûtétet követõ reggel kiültem az ágy szélére. Mivel a feleségem is gerincmûtött,  megtanította, hogy hogyan kell egy gerinces embernek az ágyból felülni, felkelni. Dr. B. a mûtétet követõ reggel felkeresett és látszott rajta, hogy meglepõdött, sõt örült a sikeres „cementezésnek” és a teljesítményemnek. Tudta, hogy 72 napja feküdtem anélkül, hogy felülhettem, felállhattam volna.

Aztán jött a gyógytornásznõ és az ágytorna után támogatásával felálltam és már 4 méter megtettem.

Kaptam járókeretet, így a következõ nap a kórterem ajtajáig, 2 nap múlva a nõvérpultig jutottam.

Szerdán mûtöttek és pénteken a gipszmellényhez 10-12 percet kellett állnom, kétoldalt a csempefalra támaszkodva. Szeptember 14-én megkaptam a mûanyag mellényt, amiben sem ülni sem feküdni nem lehetett, és a hetvenhetedik napon elbocsájtottak, haza engedtek.

A mûanyag mellényhez kezelési, használati utasítást és mûbizonylatot is kértem, mert az egyik betegtársamnak semmit sem adtak.  Lehet, hogy ezért vastagabb lett a mellényem. Meg dokumentumokat is hoztak.  A mellényt vagy kétszer használtam, otthon a folyosón gyalogolva, de nehéz is volt, meleg is volt, ezért nagyon megkíméltem. Azzal ideologizáltam, hogy ha nem használom, akkor kénytelen lesznek az izmaim gyorsabban regenerálódni, mert nem lesz, ami megtámasztja.  Lehet, hogy igazam volt? 

A család hazavitt és elõször a járókerettel, majd 2 héttel késõbb kerekes bottal, aztán bottal, és 2 hónap múlva bot nélkül közlekedtem. 

Egy-két utózöngéje is van a kezelésnek. Az egyik, hogy a katéterhasználattól, vagy annak kitépésétõl, vagy a hibás felhelyezésétõl, vagy egy fertõzéstõl problémáim lettek, de ezt egy 10 napos antibiotikum kezeléssel és egyéb gyógyszerek szedésétõl remélem letudtam. A másik az, hogy volt egy-két nõvér aki úgy pelenkázott,, mintha bidermeier korszakon belüli fûzõt akart volna feltenni. A betét nyomását folyamatosan még mindig érzem. Lehet, hogy emlékeztetni akartak valamire? Sikerült. Négy hónap után ugyanazt a fantomfájdalmat érzem. A gyógytornásznõmtõl és egy fõorvosnõtõl megkérdeztem, hogy várhatóan meddig tart. Jól megnyugtattak.  Három hónap és két év közé tették az idõtartamot. Úgyhogy most közte vagyok és reménykedek.

Edina nõvér, akit sajnos elszállt állapotomban tettleg, vagyis lábilag bántalmaztam, míg benn voltam egy percig sem éreztette velem, hogy neheztel, sõt kiválóan ápolt, fürdetett, kezelt, szilveszter elõtt meglátogatott. Kíváncsi volt, igaz-e hogy valóban úgy megjavultam, bot nélkül tudok menni. Elhitte, mert látta.

A hetvenhét nap alatt volt idõm pihenni, gondolkodni és áttekinteni a 69 évemet. 1946-ban születtem.

1948. Másfél éves voltam, amikor vérhasban megbetegedtem. A Péterffy Sándor utcai kórházból hazaküldtek apámmal, hogy otthon haljak meg. A Hernád utcában lakott egy idõs zsidó orvos, akihez elvitt apám. Megmaradtam.

19 évesen a Mûegyetemre jártam, és 1 hónap alatt 16 kilót fogytam. Giardia lambdia nevû bélféreggel fertõzõdtem meg.  A BME belgyógyász orvosa elküldött a Váci úti Köjálba, így idõben diagnosztizáltak. Malária elleni gyógyszert egy helyen a Kossuth Lajos utcában lehetett kapni 1964-ben. Megvettem, beszedtem, megmaradtam.

1976-ban 42 évesen Jugoszláviában voltunk a családommal, Zaporozseccel.  Éjszakai vezetés közben egy kanyar elõtt, vagy száz méterrel megálltam. Pár pillanat múlva szembõl kivágódott egy autó, amely közvetlen elõttem átsodródva vette be a jobb kanyart. Mivel hagytam elég helyet, így vissza tudott csak menni a sávjába. Azután az elsõ pihenõben megálltam, megvártam, hogy kivilágosodjon.

1988-ban 44 évesen Lyme-os kullancs csípett meg. Egy gyulai fõorvos nem ismerte fel a tüneteket. A Fehérvári úton az SZTK-ban szerencsém volt, egy fiatal orvosnõ nemrég olvasott a kullancsfertõzésekrõl, így felismerte a tüneteket, a Kállai Éva kórházba.  Három hónap alatt kúráltak ki napi háromszor egy szem Doxicilinnel. Két hetente mentem kontrollra, amíg egyik alkalommal közölték,hogy nincs reagens. Kérdeztem, hogy - Hol van?-Bécsben. –ezért kértem receptet. A munkahelyemen szabadnapot kértem, hogy kiugorjak Bécsbe. A fõnököm inkább intézkedett. A leánya higiénikus orvos volt, így kapcsolatot talált Dr. L.-hez, aki akkor a Lyme-os betegséggel foglalkozott a Szent László kórházban. Fogadott és 2 hetente megoldódott a kontrollom. Aztán kaptam egy táviratot. Abbahagyhattam a gyógyszerkúrát. Megmaradtam.

1996. 50 éves voltam, amikor a szolgálati kocsival megtapasztaltam a vízen csúszást és oldalt pörögve mintegy másfél méter magasról zuhantam be a fák közé. Egy derékvastagságú fa 10 centire volt a kocsi oldalától.  Kihúztak, s továbbmentem. Apám az elõzõ évben ment el közülünk. Lehet, hogy õ vigyázott rám.   

2013. 67 éves voltam, amikor a felségem mentõt hívott és bevitetett  a Honvéd Kórházba. Aznap éjszaka megmûtöttek 3 helyre tettek sztenteket a szívkoszorú ereimbe.

2015. Majdnem 69 éves voltam, amikor a létráról leestem. Ez az eset legalább két esetnek megfelel.

A macskáknak kilenc életük van, úgyhogy nekem sem szabad a lehetõségekkel immár visszaélnem, ezért meg se merem számolni, hogy hol tartok.

Epilógus

 
Tekintettel arra, hogy titánnal meg vagyok erõsítve az olvasó is megértheti, hogy köszönettel tartozom azoknak az egészségügyi dolgozóknak, akik 2015. II. félévében 77 napig ápoltak, fürdettek, etettek, gyógyítottak, operáltak és elviseltek. Ebbõl 72 napig sem felállnom, sem felülnöm nem lehetett, igaz nem is tudtam volna. Köszönöm az egészségügyben dolgozóknak és családomnak, hogy talpra állhatok, hogy kiegyenesedhetek.

Budapest, 2016. január