Hetvenhét nap
korházban
Feleségemnek,
Magdinak, aki minden
nap jött, ápolt, intézkedett, kilincselt a
gyógyulásom érdekében és Sóos
Zoltán
költõ emlékének ajánlom az
alábbi
írást, kinek 2015. július 26-án
megígértem,
hogy a velem történteket leírom. Sóos
Zoltán 6 nap múlva eltávozott az
élõk
sorából, de az ígéretem nem, mert
felépültem, sõt már a billentyûket is
verhetem.
2015. június
29–én késõ délután
meggyszedés közben az alumínium-létra
alólam eldõlt. Mintegy 3-
Összetört a bal
oldalamon hat bordám,
megroppant 2 csigolyám, többszörösen
zúzódott a gerincem, meg mindkét
lábszáram.
A mobilom a zsebemben volt, azonban jó sokáig tartott
mire elõ tudtam venni és
segítséget tudtam kérni. Feleségem Magdi
jött, majd a szomszédok is. Mozdulni
alig tudtam, de erõs fájdalmaimat hangosan tudattam
környezetemmel. Azután
megérkezett egy orvos nélküli mentõ, majd
késõbb az ügyeletes orvosnõ, aki
megkérdezte: -Mit csináljon?
Feleségem
javasolta, hogy legalább
adjon egy fájdalomcsillapító injekciót.
-Milyet?-kérdezte, és a mentõs fiuk
megmondták neki, hogy mit adjon. Az orvosnõ még
kérdezett, -Mitõl nedves a
kertünk talaja, amikor az övé száraz.
Magdi
felvilágosította, hogy a
locsolástól.
A mentõsök az
ambuláns kocsit akarták
hívni, de a sürgõsségi mentõ
Budapesten, a II. Bel
Klinikán volt, mi meg
Kiskunlacházán, ezért a feleségem
rávette õket, hogy induljanak el velem, és
menet közben adjanak át. Terv szerint a Honvéd
Kórházba indultak volna, de az
idõ haladt és a törött bordáim miatt
többszörösen átlyukadt a tüdõm,
légmellem
keletkezett. Csak arra emlékszem, hogy a mentõorvossal
való találkozásnál kitettek
az országút szélére, ahol elég
hosszan vizsgált. Én közben dagadtam, dagadtam,
ezért
nem mertek elvinni a Honvédig, hanem a Merényi
Kórház intenzív részlegére
vittek. Itt szerencsére nem gégemetszéssel, hanem
a bal oldalamon való beszúrással
megkezdték a légmell lecsapolását. Ha
tovább visznek, akkor sem lett volna
módom megírni az ezt követõ 77 nap
történetét.
2015. július 7-én a Szent Margit Kórház
IV-es bel osztályára Dr. L. Zoltán
osztályvezetõ fõorvos osztályára
kerültem
át.
Az elsõ nap gyorsan telt, bár úgy éreztem
mintha
vaságyra tettek volna és a
sodrony állandóan rezgett volna alattam. A második
napon a fiatal osztályos
orvosnõ ránézésre és a CT-n, vagy az
MR-en
lévõ, gerincem melletti, véleményem
szerint feltehetõen egy, az esés miatti
bevérzés
halvány foltjából
megállapította, hogy utolsó fázisú
daganatom van a gerincem mellett. A daganat vélelmezése
miatt a legerõsebb 0,75-ös morfiumtapaszt rakta rám
a
doktornõ. Az átélt
élményeimet külön fejezetekben írom le.
Morfium
hatásának elsõ napja
A IV-es bel
osztályon ötágyas szobába
kerültem. Hanyatt fekve jajongtam és a morfium
hatására fantáziáltam. Az idõ
lelassult
és úgy éreztem, mintha vasgerendák
lennének a matracom alatt, ezért
panaszkodtam. Igaz, a feleségem is észrevette, hogy a
matrac alattam fele olyan
vastag volt, mint a többi, így Edinával, az egyik
nõvérrel másik ágyat, vastagabb
matracot is hoztak, amire a leányom
közremûködésével áttettek.
Összeesküvés-elméleteket
gyártottam
arról, hogy miért és hogyan, ki miatt törtem
össze magam.
A
fantáziámban másik szobába is
kerültem,
sõt egy olyan magánkórházba, ahol a falak
mozgathatók volt. Azt hittem, hogy egy
észak-magyarországi famunkás csapat tagjai voltak
a szobatárasaim, és az
emlékeimbe a családomon kívül belekeveredett
angliai barátaink Shaun és Andi,
valamint az Andi kedvence, egy mosómedveszerû
macskamókus. Feleségem és leányom
Tímea próbált segíteni egyik
szobából a másikba áttenni, közben egy
függöny
mögül Andi is húzott, vagy tolt, attól
függõen, hogy merre akartak vinni. Engem
az egyik szerelõ egy székre felkötve, elõre
dõlve
lógatott vagy fél napon
keresztül, közben falakon nyílást vágott
és visszaragasztott. Andi és Shaun
ráadásul bujkált Tímea elõl, mert
nem
akarták, hogy meglássa õket. A
macskamókus folyamatosan széttépte a
térelválasztó muszlim függönyöket,
mert
mindig ott akart lenni, ahol Andi.
A
magánkórház ezalatt, ezzel
egyidõben bemutatót is tartott, ahol széles
futószalagon szerelt székeken vitték
a szponzorokat a bemutatóra. Közben kinn zuhogott,
ömlött az esõ, és
reklámanyagok mentek az ablak elõtt. Meduzaszerû,
áttetszõ BMW-k és Mercédesek
vitték a látogatókat függõlegesen az
ablak
elõtt. A bemutató után a
magánkórház
tulajdonosnõje tíz percenként
üvöltözött, hogy maradjunk csöndben, mert ez
mégiscsak korház, én meg egyre
kevésbé bírtam a lógatást.
Mezítláb voltam és a
lábam majdnem lefagyott, arról álmodoztam, hogy ha
hazajutok, otthon majd forró
vízzel telt kádban ülök, hogy
átmelegedjek.
A
magánkórház tulajdonosnõjének
háza
közvetlen a kórház mellé volt
építve, és forgó vázon volt. Andi
macskamókusa
kiszökött, ezért a házat forgatták, hogy
megtaláljuk. A ház és
a kórház a Rózsadombon volt,
mellette egy engedély nélküli
úszómedencének hatalmas gödör volt
kivájva és a
ház a forgatás közben mindig
nekiütközött a kórház egyik
oszlopának és kezdett
szétesni. A ház lassan mozgott és szinte napoknak
éreztem, hogy lógok a szeren,
és takaró nélkül félmeztelenül
fázva végre letettek egy ágyra. Közben Shaun
azon polemizált, hogy hogyan lehet kis hazánkban a
Rózsadombon magánkórház és
engedély nélküli fakivágás, meg
medenceépítés. És
minden élményem olyan volt, mint egy
lassított felvétel. Úgy éreztem, hogy napok
teltek el a lázálmom ideje alatt.
A fõorvos a
vizitnél leült a
mellettem lévõ ágyra, az osztályos
orvosnõ
közölte a vélelmezett diagnózist, én
meg gyõzködtem, hogy téves, mivel a
családomban nem
volt eddig daganatos
betegség. Leányom egészségügyit is
végzett és elmondta, hogy a gerinc melletti
daganat általában másodlagos,
áttétel a prosztatáról és
nálam az urológiai és
az egyéb leletek szerencsére mind negatívak
voltak.
Úgy
emlékszem ezen a napon hárman
voltak látogatási idõben nálam.
Feleségem,
leányom és a bátyám. A
látogatási
idõben félrebeszéltem,
összeesküvés-elméletem alapján nem
fogadtam el az elõzõ
napon kért ételt, 46 éves házasként
válásról beszéltem és a
„felsõbb szerveket”
emlegettem. Olyan dolgokról beszéltem, amit azóta
is bánok, s arra csak
megbocsátást kívánok.
Elszállt
állapotomban rátámadtam a
nõvérekre is. Egyiknek sajnos a hajából egy
adag a
kezemben maradt, és volt,
amelyiket lábbal értem el. Ezért
lekötöztek, illetve a végtagjaimra vászon
párnahuzatból kötést tettek, s emiatt
úgy éreztem, hogy az ágy négy
sarkához
vagyok kötözve. Zavaros pillanataimban
kívülrõl
is láttam magamat, mintha
alattam lett volna egy kamera és magamat is látom a
környezetemmel együtt. A
mennyezetre folyamatosan vetítve volt az életem
korábbi eseményei, képek,
nevek, helyek, dátumok. A mennyezetre meredve bámultam a
lassan elvonuló
képeket.
Eközben
megpróbáltam kiszabadulni. Az
ágyból kihajolva éjszaka elértem a
sötétítõ függönyt és
leszakítottam. Kitéptem
magamból a katétert és avval támadtam az
egyik nõvérre. Lehet, hogy
ekkor
csavartam meg a kezét a
doktornõnek, hogy ne tudjon injekciót adni, mert azt
hittem meg
akar mérgezni. A
zavaros pillanataim, vagy óráim ellenére a
nõvérek csodálatosan elláttak.
Ezekben a napokban önállóan nem tudtam enni,
ezért etettek, ha kellett tisztába
tettek, s reggelenként az ágyban fürdettek. Erre
szükség is volt, mert
júliusban több mint 40 fokos meleg volt és
klímával nem voltak a betegszobák
ellátva. Begyulladt a hátam, mert tocsogott az
izzadtság alattam. Felfekvés
elleni, illetve megelõzõ, valamint gombaölõ
kenõcsökkel
kezeltek. A feleségem
mindent beszerzett, amit javasoltak és naponta kezelt,
borotvált. A nõvérek
reggelenként velem kezdték a fürdetést,
hátam és a zárt testrészeim
kezelését.
Csak megjegyzem, hogy szeretett
kormányzatunk az oktatás és az
egészségügy szanálása, a
kórházak klímával való
ellátása, a felszerelés és a
személyzet helyzetének javítása helyett
focipályákra, kisvasutakra, a haveri kör
feltõkésítésére költi az
adófizetõktõl
beszedett közpénzt, meg amit kapunk az
Uniótól. Azt, hogy a társasági adót
nem
kell a költségvetésbe befizetni, hanem abból
fõként csókos fociakadémiákat
lehet támogatni, szerintem a köztulajdon hûtlen
kezeléseként vélelmezhetõ.
Az Amerikai úton
kérték a gerincemrõl
készült CT CD-jét, mely miatt az osztályos
orvos ismét klaviatúrát ragadott és
levelet írt a Merényibe. A levéllel együtt a
feleségemet a leányom kocsival
kivitte a Merényibe, ahol segítõkészen,
kérésére szó nélkül
átadták a kért
vizsgálati anyagot. Aztán azt visszavitte a Margit
kórházba és az
idegsebészetre. Az Amerikai úton másnapra
ígérték a véleményt, melyben
elõírták, hogy akkor végzik a
mintavételt,
ha már hasrafektetve tudnak megmûteni
és addig is elõírták, hogy sem
felültetni,
sem felállítani nem volt megengedett.
A kapott
véleményt ismét a feleségem
kézbesítette a Margit korházba.
Az eseményeket
2006-os eseményként
vizionáltam. Lengyelországban, Zakopáne
környékén magas hegyek között egy
hegycsúcson álló várba vittek
hordágyon, hanyatt fekve, ruha nélkül.
Rettentõen
fáztam, mert kinn havas táj volt. A vár
kazamatáit, termeit sorban mutatták be.
Mindegyikben egy-egy történet. A történetek
többszáz évvel ezelõtti esetek
volt. A narrátor közölte, hogy valamelyik
fõúr,
a XIV. vagy XV. században és melyik
évben, melyik várában hány leány
szervébõl sütött pecsenyét
szolgált fel
vendégeinek. A jelenetet az elejétõl a
lakomáig
végig kellet néznem.
Majd a
következõ
teremben másik
esemény játszódott le. Ki, melyik évben,
és melyik várában fiatal fiúk
szerveibõl
készült étel volt a fõ fogás.
És
sorban mutatták be a Sade márki borzalmait
felülmúló eseményeket. Talán az
utolsó teremnél jöttem rá, hogy a
szereplõk
nem
valóságosak, hanem robotok, humanoidok voltak, mert az
egyik csonkolásnál a
fémváz is láthatóvá vált. Ekkor két erõs
ember, talán ikrek a vár egyik ablakán akartak egy
meredély feletti részen
kivinni a rám váró mentõautóba.
Ehhez elõbb
kiépítették a tartó állványt,
mozgató szerkezetet. Az ablakon kilógatva
rögzítettek egy támasztékot, amelyen
keresztül egy sínen csúszó lapra
átemelt. Az emelés közben a mentõautó
majdnem
lecsúszott egy szakadékos földmosásba, de
sikerült visszahúzni, stabilizálni. A
két erõs ember motoros rendõrként és
kaszkadõrként is tevékenykedett, sõt
egyikõjük a mentautó sofõrje is volt.
Elindultunk
hazafelé zuhogó hóban és
zuhogó esõben. Az idõjárás miatt
mintegy 10-15
kilométer/per órás sebességgel
haladtunk. Röviddel késõbb megtámadtak
minket,
lengyel rendõrruhába öltözött
bûnözõk. A mentõautóban
lévõ GPS-t és
rádiót akarták lengyel maffiózók
megszerezni. A két berendezés a fényhíddal
együtt mintegy 600.000 Zlotyiba
került volna, ami 2006-ban 36 Millió forintot ért
volna. A mentõ vezetõje
felismerte, hogy nyári rendõrautó volt a
támadóknál, így nekihajtott és
felnyomta egy vasúti sínre. Közben a
kanyarból már jött egy vonat. A
támadásnál
a mentõautó is lerobbant, de jött egy
autómentõ
és haladtunk tovább csúszva,
lassan az úton hömpölygõ vízben.
Velünk
volt egy román rendõr, s egyben
kaszkadõr is, a gyerekével együtt. A gyereke
elõl ült
a vezetõfülkében, az apja
a mentautóba szerelt felsõ hordágyon aludt, amikor
a
támadóktól sorozatlövést
kapott a kocsi, így álmában érte a
halál.
Meg sem állva haladtunk tovább.
Megjegyzés: A
látomásaim után közel két
hónappal a csatornák között szörfözve
Gilles de Rais (1405-1440) életérõl és
kivégzésérõl szereztem tudomást, aki
száznál több gyermeket kínzott
halálra. És
a fantáziámban 1429-es évrõl láttam
az elsõ
jelenetet.
Aztán a
látomásomhoz hasonló képet a
facebookon láttam, mely a 168 órára hivatkozott.
Aludni nem tudtam,
és nappal is a
szememet a plafonra függesztettem, mivel folyamatosan
ismétlõdõ filmként
peregtek le életem különbözõ
eseményei.
Nevek, évszámok, helyek, fényképek.
Kértem a
feleségemet, hogy hozzon be
egy jegyzetfüzetet és írószerszámot,
hogy leírhassam, lerajzolhassam a látott
eseményeket. Azt is kértem, hogy fotózhassam le
telefonjával a plafont, hogy
igazoljam, hogy miért és mit bámulok folyamatosan.
Az
armatúrában legyeket, darazsakat
láttam, és a világítótestek
végen sörös fémdobozok voltak folyamatosan
változó
képekkel. Az armatúrák víziómban
egyben rovarcsapdák voltak és meredtem
figyelem, hogy automatikusan mikor üríti, szórja ki
a legyeket, darazsakat,
szúnyogokat. Utólag most már tudom, hogy a sima
plafont és normál armatúrákat sikerült
megörökítenem.
Magatehetetlen voltam, 69
évesen
pelenkáztak és két hónapig katéter
is volt felhelyezve.
A szélsõ
ágyon jó pár napig a Varsói
Szerzõdés egyesített parancsnokságán
a
légierõk parancsnokaként Bukarestben
dolgozott két, vagy három évig. Keveset
beszélgettünk, de volt közös
ismerõsünk, a Honvéd
Nyugdíjpénztár
egyik elnöke közvetlen beosztottja is volt.
Volt egy
székelyföldi betegtársunk,
aki egy szót sem szólt, csak az egyik reggel
elsötétült arca miatt szóltunk az
osztályos orvosnõnek. Mivel nem volt
mérhetõ a
vérnyomása, oxigénnel
próbálták meg
a légzését stabilizálni. Jött egy
másik orvos is, de betegtársunk a
vérnyomása olyan
mérhetetlenül alacsony volt, hogy nem tudta
megmérni. A reggeltõl folyamatosan kapott
oxigén miatt a látogatói és a többi
beteg látogatói is úgy vélték, hogy
még él,
pedig már eltávozott közülünk. Csak
éjjel vitték el a körterembõl.
Szlovákiában
egy szurdokba lett letéve
a betegszoba. Alattunk egy patak, felettünk hegyek. Az
ágyam végénél hárman
voltak, felségem, leányom és a
bátyám. Ágyam mellett az orvosnõ
megpróbált
injekciót beadni, amit igyekeztem megakadályozni.
Közben félrebeszéltem és
mondtam nézzenek ki az ablakon, mert látni patakot
és a hegyeket is. Leányom és
bátyám közben összevitatkozott. A
helyszín is változott, egy katonai
mentõautóban vittek tovább. Két
ápolónõ volt a kocsiban, az egyik
orvosnõnek
adta ki magát. Besztercebánya, vagy valamelyik
másik kisváros fõterén kellett
volna keresztülmennünk. A fõtéren volt egy
rendõrségi autó, ezért a mentõnk
megállt, s azt lesték mikor mehetünk tovább.
Megpróbáltak lenyugtatózni, de
emlékeim szerint sikertelenül.
A szoba a határ
mellé lett letéve.
Láttam magamat amint fekszem az ágyon és egy kis
horgas tûvel a combomon úgy
köröztek piszok lassan, hogy csak a felületet
karcolják, a vérem ne serkenjen
ki. Rászóltam a leányomra, hogy ne
szurkálja a combomat. Õ
rám
szólt, hogy nem szurkál, mert az ágyam
végénél áll. Mondta,
hogy megszorítja a
lábujjamat. Ekkor elkezdtem kiabálni, hogy engedd el a
lábam ujját. Kiderült,
hogy egy ujjal sem ért hozzám. Közben úgy
éreztem, hogy le voltam kötözve, és
kértem, hogy engedjenek el, pedig csak a kötés volt
a csuklóimon és a bokáimon,
de már nem voltam kikötve. Láttam, hogy a
határvonalon tömegével jönnek át az
emberek. Nemcsak moszlimok, de afrikai menekültek is
ágyékkötõvel, lándzsával.
A határ innensõ oldalán letáboroztak, a
férfiak elmentek vadászni a mezõre,
nyulat, élelmiszert szerezni. A betegszobában csak a
kínzom és én voltunk.
Másnap
sikerült a fõnõvérrel
megegyeznem, hogy vegyék le a kötéseket a
végtagjaimról és megígértem, hogy
szólok, ha érzem az
„elszállás”közeledtét, mert akkor
lekötözhetnek.
Megkönnyebbültem, amikor levették a
kötéseket.
Ismét a
határ, de most kétirányú volt
a forgalom. A betegszobámból ráláttam egy
kis vízesésre, melynek közelében
orgiát rendeztek. Hatalmas méretû nemi-szervekkel,
csoportos jeleneteket
vizionáltam. Közben a szex átcsapott
mészárlásba. Jött egy csoport apáca
is,
akik azonnal levetkõzve bekapcsolódtak a
különbözõ jelenetekbe. Emeletes
szerkezetek lettek felépítve, felállítva,
kosztümre, ruházatra a rendezõk nem
költöttek egy fillért sem.
Ingaszerkezettel hatalmas
szerszámot
löktek abba, aki a szerkezet elé állt, vagy akiket
elé kötöztek.
Szerencsémre a
betegszobában a
szerepek felcserélõdtek. Az elõzõ
kínzóm volt
megkötözve, és a horgas tûvel én
köröztem
szép lassan, mint egy lassított felvétel a
combján és a hasán. Az ablakon
kilátva a határon tõlünk kimenõ
embereket is
láttam. A másik ország olyan volt,
mintha határon túl sivatag lett volna. De volt egy
árok és azon túl vasúti sín,
ahol teljesen más környezet volt. A határon egy
homokfal is volt benne
alagúttal, amin keresztül jöttek mentek az emberek,
amíg be nem omlott maga alá
temetve kocsit és embereket. A homokfalról ferdén
csorgott, hol víz, hol emberi
váladék. Még
visszagondolni is ijesztõ élmény.
Az õ
ágyába
került Sóos Zoltán. A
kölcsönös bemutatkozás és pár
mondat váltása után rákérdeztem,
hogy emlékszik-e
1965-ben vagy 66-ban az egyetemi színpadi
bemutatkozására. Két fiatal költõ
bemutatkozó estje volt. Sóos Zoltán és
Mezei András. Sóostól csak egy
versrészletre emlékeztem, ami azért szokatlan volt
a 60-as évek elején:
„mert a
csirkepörkölt nem kakál a
tálba,
s mi ezt daloljuk
ülve, állva…”
A mási fiatal
bemutatkozó költõ Mezei
András volt. Az „Én” címû
versét sokszor idéztem már, ezért itt is
megteszem:
„Mellékes
minden ami fõ,
Ami van az csak én
vagyok,
De bennem él
még annyi én,
Hogy szinte
belerokkanok.”
Megismertem a
kórház mélyebb bugyrait
is, mert a katéter kitépése után az
urológia fõorvosa a pincében lévõ
szobájában rakta vissza az új katétert. Ezt
legalább láttam, mert a képernyõn
figyelte, hogy meddig kell feltolni és én is
ráláttam a képernyõre. Az
épületek
alagsorában csõvezetékek voltak a mennyezetre
rögzítve. A legtávolabbi sarokig
is eljutottam, mert az URH vizsgálóba oda vittek. Csak a
medencém alsó
szakaszát tudták megvizsgálni, mert a
mellhártyámnál még volt bennszorult
levegõ, így a szívemet sem lehetett látni.
Az
agykurkásznál körbepakolta egy
doktornõ a fejemet érzékelõkkel és
azokat
leszorította egy sisakkal. Feltett
kérdéseket és válaszolnom kellett.
Becsukatta a szemem és kinyittatta. Közben
nézte hol, mit reagálok. Szokatlan módon nem
állapított meg rendellenességet.
CT-re röntgenre is vittek.
A centrális
vénámnál is benn volt a
kötözõfonal. Ezt az osztályos orvosnõ
egy egycentis
pengedarabbal vette ki.
Beleizzadt mire sikerült a kinyiszatolás.
Amikor az oldalamon
lévõ bevarrt
lyukból a kötözõ fonalat ki akarták
venni,
akkor azt a fantáziámban, vagy a
valóságban egy fõorvosnõre
bízták.
Valamelyik vizsgálat után pihentettek egy
szobában, ahol a falon túlról U. Szilárd
volt kollégám hangját véltem hallani,
aki a falon is átjött. Ekkor betoltak egy
öltözõbe. Jött egy fõorvosnõ,
kiszedte a varratfonalat, közben a felségem az ajtó
elõtt toporgott. Ahol a
kismûtét zajlott az egyben öltözõ volt. A
dolgozók bejöhettek a nejem nem.
Fáztam, üvöltöztem, amíg vissza nem vittek
az ágyamba. Úgy érzem órákig
tartott, mire a betegszállítók értem
jöttek. Azután olyan folyosón vittek mintha
két méterenként fekvõ rendõrök
lettek volna,
ahol zökkenõ zökkenõt követett.
Július 27-én vasárnap egy vadonatúj
mentõvel átvittek az Amerikai úti
idegsebészetre,
ami a Laky Adolf utcában van.
Itt korszerû állítható ágyba
kerültem.
Feleségem megtudta, hogy a biopsziavétel
mellett elõfordul, hogy egy két csigolyát is
rendbehoznak, ezért felkészített
erre a lehetõségre. Másnap reggel hasra fektettek
a
mûtõasztalon. Helyi
érzéstelenítéssel kezdték. Közben kértem
a mûtétet végzõ orvost Dr. G.
Istvánt, hogy ha
már felnyit, akkor szíveskedjen
megjavítani egy-két hibás
gerinccsigolyámat. Felnyitott, vésõvel,
kalapáccsal
pár felesleges csigolyadarabot leszedett, szólt, hogy
mikor veszi a
szövetmintát, aztán elment a
mûtõasztaltól.
Utólag megtudtam, hogy konzultált
kollégájával és
rábeszélték, hogy a két alsó
csigolyámat hozza rendbe. Visszajött
és valóban 2 csigolyát felépített,
rendbe hozott. Visszavittek a korterembe és
4 óra múlva 2 nõvér
megpróbált
felültetni. Mint a kocsonya, úgy inogtam, de
sikerült segítséggel pár pillanatra
kiülnöm az ágy szélére és a
lábam is leért
a földre. De nem tudtam magamat megtartani.
Másnap a
vizitnél megtudtam, hogy a 2
csigolya rendbehozatalával megelõzhetõ lett a
lebénulásom lehetõsége, de
változatlanul megtiltották a felülést
és felállást. A mûtétet
végzõ doktor
elmondta a felségemnek, hogy még egy csigolyámat
kell kipótolni.
Még aznap
visszavittek egy
cukrászkocsi jellegû betegszállító
kocsival
a Margit korházba. Kis kerülõvel az
Uzsokit, utána a Lehel úti korházat is
érintettük.
A Margitba már nem
a IV-es belre,
hanem a B épület elfekvõ részlegébe
vittek.
Ezt is feleségem intézte el, mert
szerzõdést kötött az ápolásomra.
Õ is
volt a gerincével immár háromszor mûtve,
utoljára
ez év februárjában, négy hónapja,
így otthoni ápolásom nem volt megoldható.
Napi 3.000,- Ft-ért 2 ágyas szobában helyeztek el.
A két ágy és a két
kisszekrény kitöltötte a szoba
szélességét. A magassága nagyobb volt mint bármely szélessége, mert
a 3x3-as szoba
majdnem 6 méteres belmagasságú volt.
Egy napig egy 82
éves építészmérnök a
Budapesti Lakásépítõ volt igazgatója
volt a
szobatársam. Vili bácsi kedves,
szimpatikus ember volt.
Másnap egy
bányamérnök került a
szobámba. Én változatlanul hanyatt fekve,
magatehetetlenül feküdtem, de már
önállóan tudtam enni. Igaz, a tányér
felettem volt és úgy tettem a falatot a
számba, hogy nem láttam bele a tányérba.
Naponta borotvált és kezelt krémekkel
a feleségem. Vitaminokat,
erõsítõtablettákat vett,
hozott. Az osztályvezetõ fõorvos
asszony elõl eldugva kellett a roboráló
vitaminokat
beszednem. A saját
szívgyógyszereimet is behozatta és azt kaptam.
Amikor elfogyott, szóltak és a
feleségem ki akarta íratni a háziorvossal. A
háziorvos nem írta ki a
gyógyszereket és felhívta a
kórházat, hogy változott-e a rendelet, mi szerint
a
kórháznak kell a fekvõbeteget ellátni. Az
osztályvezetõ fõorvosasszony kiborult,
letagadta, hogy õk kérték volna a
gyógyszereket.
Az ágyam mellett sírt, hogy
rászabadítom az OEP ellenõrzést.
Közben
katétert cseréltek és piros színû
lett
az, aminek jó esetben világossárgának
kellett volna lenni.
Az új
szobatársam 80 évesen akkor
volt teljesen tiszta, ha fia, menye vagy unokája
látogatta. Ha ketten voltunk,
akkor irányítani kellett, de kezelhetõ volt.
Bár
éjszaka volt, volt, hogy meg
akart verni, mert nem tetszett, hogy hogyan szólítom.
Aztán éjszaka a rácsos
ágyról kibújt, de a visszabújáshoz
kellett az irányításom. Meg hol fázott, hol
melege volt és az ablak nyitásához,
zárásához igényelte a szóbeli
utasításokat.
Én változatlanul a hátamon feküdtem, õ
meg
volt, hogy az én ágyamba akart
feküdni, meg volt, hogy meg ismét pofozni, mert nem
úgy szólítottam, ahogy
elvárta. Általában
éjjel 2 és 3 között volt
a mozgalmas idõszak.
Aludni úgysem
tudtam, ezért naponta
egy 3-400 oldalas könyvet kiolvastam. A mennyezeti lámpa
villogott, az
olvasólámpám sem mûködött amikor a
szobába kerültem. Az olvasólámpában a
neoncsövet kicserélték. Azután kiderült
a kapcsoló is rossz, kontakthibás. Azt
nem sikerült megjavíttatnom, mert, hol a gazdasági
elõadó volt szabadságon, hol
a villanyszerelõ. A nõvérek meg nem
szólhattak a
villanyszerelõnek, mert az
kizárólag a gazdasági elõadó
hatásköre. A szobám mennyezeti villogó
fénycsõjének
kicserélését tériszony miatt nem
vállalnám. A közel hat méteres
belmagasságú
szobába alig fért be az ötméteres
kétágú létra. Teljesen szét sem
lehetett
nyitni. Két karbantartó jött. Egyikük
átlagos magasságú, másikuk 190cm magas. A
magasabbik ment fel a létrára. Két armatúra
volt egymás mellett, több mint egy
méteres távolságra. Felment a hosszú
karjaival mind a 4 fénycsövet ki tudta
cserélni, és a gyújtókat is
megigazította. Lehet, hogy úgy vették fel, hogy
elõtte tesztelték, fel tud-e menni egy rozoga öt
méteres létrán és eléri-e az
összes fénycsövet, gyújtópatront. Mert
alacsonyabbnak, vagy rövidebb karúnak ez
megoldhatatlan feladat lett volna.
A kapcsolóhiba meg
rászoktatott a
türelemre. Volt, hogy százszor kellett kapcsolgatnom, mire
sikerült. Nejem
mondta miért nem hagyom felkapcsolva. Mert
abban bizakodtam, hogy esetleg a sötétben el tudok
aludni.
Ezt a részleget
elvileg három hónapig
lehetett fizetés mellett igénybe venni. A két
ágyast napi háromezerért. A négy
vagy öt ágyast ezerötszázért. Nem tudom
az ágyak számát, mert csak
kétágyasban
voltam és mivel nem ülhettem, kelhettem fel, így
másik szobát nem láttam.
Amikor hoztak, vittek a hordágyról csak plafont, meg az
oldalfalakat láttam.
A három
hónap csak a köznépre
vonatkozik. Az egyik talán az únióban
ténykedõ politikusnõ, talán M. K.
édesapja több mint két éve egyedül,
különszobában van elhelyezve, azt mondták,
már akik tudtak járni, hogy tévé, meg
minden van a szobájában.
Éjszakánként, de
sokszor nappalonként is kiáltozásával teszi
mozgalmassá betegtársai életét. Ezt
csak hallottam, ezért fel sem tételezem, hogy nem
ugyanolyan ellátás járna
nekem, neked, vagy bármely magyar állampolgárnak.
Egyébként a
kiáltozása rendszeres
volt, mert a nõvérhívót
általában õ
is meg mi is hiába nyomkodtuk. Jó esetben
10-20 percen belül beszóltak, hogy mindjárt.
Aztán újabb félórák teltek el,
amíg tényleg jött egy nõvér. De ez
sokszor
érthetõ volt. A két nõvérnek
harminc-negyven beteget kellett ellátnia, ételt osztani,
egyeseket etetni,
mosdatni, ágynemût cserélni, többeket
tisztába tenni, gyógyszert osztani,
infúziót adni, vagy cserélni, és megannyi
feladat, amit el kellett
végezni. És ez volt a
„fizetõ”
részlegen.
Csak
adalékként megemlítem, hogy a
takarítószemélyzet helyzete az osztály
vezetõjétõl függött. Volt, ahol
megtiltották,
hogy a betegekkel szóba álljon, vagy akár egy
pohár vizet adjon, ha kérték.
Többségüket külsõ vállalkozó
minimálbérért alkalmazták. Volt, aki ahhoz,
hogy
idõnként Csángóföldre haza tudjon
menni,
törékeny nõként
mellékfoglalkozásban
férfiaknak való munkát végzett.
És volt, ahol a
takarító a zsebrádióm
antennáját is megjavíthatta, vagy más
kérésemet teljesíthette, ha belefért az
idejébe.
B. József
barátom és kollégám
természetgyógyászi
képességével is segített.
Többször jött, ha úgy érezte
szükségem volt egy kis segítségre. Sz. Ferenc
és felesége Gyuláról, Shaun M.
feleségével és két unokájával
Angliából, M. László a
feleségével, Maricával és a
bátyám Gyuszi is látogatott.
Egyébként M. Laciék voltak, akik a
feleségemet egy
belgyógyász fõorvosnõhöz vitték
konzultációra, aki
étrendkiegészítõket
javasolt. A szomszédunk T. Laci a feleségével
többször behozta nejemet a
korházba, segítették, mert a 160-as busz olyan
úton közlekedik, ami a vesekövet
bárkinél azonnal el lehet hajtatni. A
zökkenõknél még az ülésrõl
is fel
kellett
kapaszkodni. Lehet, hogy a busz eredményezte, hogy a
gerincébe beültetett
csavarok közül egy eltört.
Közben a
felségem mindent megtett,
hogy visszakerüljek az Amerikai útra. A biopszia
értékelhetetlen lett. Ígéret
ellenére nem értesítették
feleségemet az eredményrõl, sõt aki
ígérte
az a titkárnõ
pár napig beteg lett. Már zaklatásnak
vették a felségem sürgetését.
Még a IV-es belen,
amikor feküdtem
leányom és feleségem konzultált
magánrendelésen egy belgyógyász
fõorvos
asszonnyal. Ezután dupla mennyiségû
„étrendkiegészítõket” kaptam.
Ezeket a
rehabon
dugni kellett az osztály vezetõje elõl, akivel a
kapcsolatom nem
volt
surlódásmentes. Amikor erõs hasi fájdalmaim
voltak, görcsoldót kértem a
felségemtõl. Meglátta a fõorvos asszony
és
felháborodott, hogy hogyan
merészelek gyógyszert a rendelkezése
nélkül bevenni. Összesen 2 tablettát
vettem be, és a gyomorpanaszaim megszûntek.
Az étrendkiegészítõket szedtem,
minden nap
higított szert készített és
hozott a feleségem. Az ápolás a
törõdés eredményezte, hogy 72 napos
ágybanfekvés, a 77 napos kórházi
kezelés ellenére sem lett felfekvésem,
súlyomat is megtartottam.
Az aki a két
csigolyámat mûtötte,
konzultáció után átadta a további
kezelésemet professzor Dr. habil. B. Péternek,
aki nem egy csigolyámat, hanem a teljes gerincoszlopomat
tervezte rendbehozni.
Feltehetõen a csontritkulásom is eredményezte a
csigolyák megroppanását. A professzor
augusztus közepén szabadságon volt, így
augusztus 23-án került sor az Amerikai
útra való visszaszállításomra.
A mentõsök a
Királyhágóba akartak
vinni, de mondtam nekik, hogy nem ott fognak mûteni. Így a
Rózsadombon
keresztül elõször a Szent János
kórházba
vittek egy betegtársammal. Ekkor sûrûn
emlegettem a városvezetést, majd minden
gödörnél, mert kemény volt a hordágy, s
a lengéscsillapítás nem volt hiánytalan.
Majd az Erzsébet hídon keresztül
mentünk a Laky Adolf utcában lévõ Amerikai
úti idegsebészetre. Érdekes volt
alulnézetben városlátogatást tenni. 69
éve születtem a Nyolc-kerben, de így még
nem láttam a házak homlokzatát. Azon
fantáziáltam, hogy fekvõ
városnézést
lehetne
szervezni nemcsak turistáknak, hanem az itt
élõknek is.
A mûtétre
két nap késéssel került
sor, mert a Margitban az utolsó nap is adták a reggeli
vérhígító tablettát.
Elõször hagyományos ágyba kerültem, de
felszabadult egy állítható és kértem
a
nõvéreket a cserére. Sikerült.
A mûtétre
altatásban került sor.
Kaptam 2 titánlapot és 8 csavart. Változatlanul
hanyatt fekve maradtam, sem
felülnöm, sem felállnom nem volt szabad. Várnom
kellett a csavarok és a
gerincoszlopom melletti rész cemex-szel való
kitöltésére. Elvileg az végezte
volna az utolsó mûtétet, aki az alsó
két
csigolyámat megcsinálta, de sajnos
eltörte a bokáját. A gép, ami alatt sor
került volna a mûtétre egyedülálló
Európában. Körülbelül 300 Millió
forintos gép. Összesen négyen dolgozhattak
vele. Az osztályvezetõ fõorvos, de nem azon az
osztályon,
ahol a mûtétemet
végezték. Dr. G. István aki a
bokáját eltörte, Dr. B. Zsolt és
egy negyedik aki átmenetileg(?) Amerikában
volt az Amerikai út helyett. Az eset még furcsább
lett, mert egy konferencián
Dr. G. helyett Dr. B.-nek kellett elõadást tartania.
Feljött a betegágyamhoz és
elõadta a helyzetet. Így azok egyike voltam, aki 3 nap
helyett 3
hétig voltam
kénytelen benn feküdni. Nõvéri,
fõként
Ágota nõvér bíztatásra
próbálkoztam a
kacsával is barátságot kötni és az
ágytál használatát augusztus
végén sikerült megtanulnom.
Szeptember 5.
Leányom esküvõje. Közel
volt a Zuglói házasságkötõ teremben.
Azután nem bizakodtam hiába, mert az
esküvõ után leányom, vejem, felségem
és unokám bejött és közös
fénykép készülhetett a betegágyam
mellett.
Eljött a nagy nap
szeptember
A mûtétet
követõ reggel kiültem az
ágy szélére. Mivel a feleségem is
gerincmûtött,
megtanította, hogy hogyan kell egy gerinces embernek az
ágyból felülni,
felkelni. Dr. B. a mûtétet követõ reggel
felkeresett
és látszott rajta, hogy
meglepõdött, sõt örült a sikeres
„cementezésnek” és a
teljesítményemnek. Tudta,
hogy 72 napja feküdtem anélkül, hogy felülhettem,
felállhattam volna.
Aztán jött a
gyógytornásznõ és az
ágytorna után támogatásával
felálltam és már
Kaptam
járókeretet, így a következõ
nap a kórterem ajtajáig, 2 nap múlva a
nõvérpultig jutottam.
Szerdán
mûtöttek és pénteken a
gipszmellényhez 10-12 percet kellett állnom,
kétoldalt a csempefalra
támaszkodva. Szeptember 14-én megkaptam a mûanyag
mellényt, amiben sem ülni sem
feküdni nem lehetett, és a hetvenhetedik napon
elbocsájtottak, haza engedtek.
A mûanyag
mellényhez kezelési,
használati utasítást és mûbizonylatot
is
kértem, mert az egyik betegtársamnak
semmit sem adtak. Lehet, hogy ezért
vastagabb lett a mellényem. Meg dokumentumokat is hoztak. A mellényt vagy kétszer
használtam, otthon a
folyosón gyalogolva, de nehéz is volt, meleg is volt,
ezért nagyon megkíméltem.
Azzal ideologizáltam, hogy ha nem használom, akkor
kénytelen lesznek az izmaim
gyorsabban regenerálódni, mert nem lesz, ami
megtámasztja. Lehet, hogy igazam
volt?
Edina nõvér,
akit
sajnos elszállt
állapotomban tettleg, vagyis lábilag bántalmaztam,
míg benn voltam egy percig
sem éreztette velem, hogy neheztel, sõt
kiválóan
ápolt, fürdetett, kezelt, szilveszter
elõtt meglátogatott. Kíváncsi volt, igaz-e
hogy
valóban úgy megjavultam, bot
nélkül tudok menni. Elhitte, mert látta.
1948.
Másfél éves voltam, amikor vérhasban
megbetegedtem. A Péterffy Sándor utcai
kórházból hazaküldtek apámmal, hogy
otthon haljak meg. A Hernád utcában lakott
egy idõs zsidó orvos, akihez elvitt apám.
Megmaradtam.
19
évesen a Mûegyetemre jártam, és 1
hónap
alatt 16 kilót fogytam. Giardia lambdia
nevû bélféreggel fertõzõdtem meg. A
BME
belgyógyász orvosa elküldött a Váci
úti Köjálba, így idõben
diagnosztizáltak.
Malária elleni gyógyszert egy helyen a Kossuth Lajos
utcában lehetett kapni
1964-ben. Megvettem, beszedtem, megmaradtam.
1976-ban
42 évesen Jugoszláviában voltunk a
családommal, Zaporozseccel. Éjszakai
vezetés közben egy kanyar elõtt,
vagy száz méterrel megálltam. Pár pillanat
múlva szembõl kivágódott egy autó,
amely közvetlen elõttem átsodródva vette be a
jobb
kanyart. Mivel hagytam elég
helyet, így vissza tudott csak menni a sávjába.
Azután az elsõ pihenõben megálltam,
megvártam, hogy kivilágosodjon.
1988-ban
44 évesen Lyme-os kullancs csípett meg. Egy gyulai
fõorvos nem ismerte fel a
tüneteket. A Fehérvári úton az SZTK-ban
szerencsém volt, egy fiatal orvosnõ nemrég
olvasott a kullancsfertõzésekrõl, így
felismerte a
tüneteket, a Kállai Éva
kórházba. Három
hónap alatt kúráltak ki
napi háromszor egy szem Doxicilinnel. Két hetente mentem
kontrollra, amíg egyik
alkalommal közölték,hogy nincs reagens.
Kérdeztem, hogy - Hol van?-Bécsben.
–ezért kértem receptet. A munkahelyemen szabadnapot
kértem, hogy kiugorjak
Bécsbe. A fõnököm inkább
intézkedett. A
leánya higiénikus orvos volt, így
kapcsolatot talált Dr. L.-hez, aki akkor a Lyme-os
betegséggel foglalkozott a Szent
László kórházban. Fogadott és 2
hetente megoldódott a kontrollom. Aztán kaptam
egy táviratot. Abbahagyhattam a
gyógyszerkúrát. Megmaradtam.
1996.
50 éves voltam, amikor a szolgálati kocsival
megtapasztaltam a vízen csúszást
és oldalt pörögve mintegy másfél
méter magasról zuhantam be a fák közé.
Egy
derékvastagságú fa 10 centire volt a kocsi
oldalától. Kihúztak,
s továbbmentem. Apám az elõzõ évben
ment el közülünk. Lehet, hogy õ vigyázott
rám.
2013.
67 éves voltam, amikor a felségem mentõt
hívott
és bevitetett a Honvéd
Kórházba. Aznap éjszaka megmûtöttek
3 helyre tettek sztenteket a szívkoszorú ereimbe.
2015.
Majdnem 69 éves voltam, amikor a létráról
leestem. Ez az eset legalább két
esetnek megfelel.
A macskáknak kilenc
életük van,
úgyhogy nekem sem szabad a lehetõségekkel
immár
visszaélnem, ezért meg se merem
számolni, hogy hol tartok.
Epilógus
Tekintettel
arra, hogy titánnal meg
vagyok erõsítve az olvasó is megértheti,
hogy
köszönettel tartozom azoknak az
egészségügyi dolgozóknak, akik 2015. II.
félévében 77 napig ápoltak, fürdettek,
etettek, gyógyítottak, operáltak és
elviseltek. Ebbõl 72 napig sem felállnom,
sem felülnöm nem lehetett, igaz nem is tudtam volna.
Köszönöm az egészségügyben
dolgozóknak és családomnak, hogy talpra
állhatok, hogy kiegyenesedhetek.
Budapest, 2016.
január